Egy harmincas anyuka és egy 13 éves fiú egymásba szeret, hátrahagynak minden észérvet, és családot alapítanak. Rövid börtönbüntetés és némi médiafelhajtás után határozott céljuk a normális élet. De mennyi tagadás szükséges egy ilyen boldogsághoz?
A vígjátéknak folyamatos megújulásra van szüksége, ha játékban akar maradni például a dömping élére törő true crime-mal vagy a népszerű kevert műfajokkal szemben.
Egy világban, amely (reményei szerint legalábbis) folyamatosan előrehalad, nem tűnik akkora számnak egy letűnt kort a jelenünkre vetítve látványos tanulságokra bukkanni. De nem unjuk meg.
A háborús filmek olyanok, mint a nagyszülők történetei: míg néhány évtizede lenyűgöztek, mára már kicsit túl jól ismerjük azokat.
Azt tudjuk, hogy mi történik, amikor egy kisebb ország leválik a Szovjetunióról és szabadon, ám egyedül próbál meg érvényesülni gazdaságilag...
Lassan már majd’ minden holdtöltére jut egy efféle „Poirot-film”.
Egy film mindig a nézőjében futó narratíva szerint alakul, így történhet, hogy egy családi házivideó-gyűjtemény egyszerre lehet idilli vígjáték és pszichothriller a saját elméjébe szoruló anyáról.
Fogjuk mindazt a zabolátlan indulatot, gyűlöletet, haragot és félelemtől vezérelt durvaságot, amelyet gyerekként megélünk, helyezzük be egy túlcivilizált jóléti társadalom lefedett terráriumába, majd figyeljük, amint a felpaprikázott hangyaboly sorba rendeződik, hátukon a saját testsúlyuk többszörösét cipelve elfojtásból. Tulajdonképpen ez a felnőtt lét, amelynek kvintesszenciája Paprika Steen filmjének élethű szülői munkaközössége.
Fejlődő világunkban az egyik legnagyobb változáson kétségtelenül az apaszerep esett át.
