Jean-Louis Cros rendező minden lehetséges pillanatot megörökített a gyerekei életéről, a születés fenséges pillanatától kezdve a hisztik hétköznapiságáig. Lánya, aki maga is rendezőnek állt, a felvételeket nézve csak felnőttként kezdi meglátni csillogó szemű anyján a depresszió jeleit. Valerie a gyerekvállalás előtt sikeres filmes sminkmester volt, gyerekei érkezésével azonban az élet olyan választás elé állította, amelynél csak egy beikszelhető tételt sorolt fel. Munkáját otthagyva főállású anya lett, ami nagyobb áldozatot követelt tőle, mint bevallható, így némán szenvedte végig az éveket. Önmagáért már csak gyerekei felnőttkorában mert tenni, ekkor viszont már csak az öngyilkosság tűnt opciónak. Bár a kísérlet sikertelen volt, az asszony csupán dohányfüstbe meredő héja maradt a felvételeken megismert egykori önmagának, ezzel egyikévé válva a depresszióban szenvedő nők millióinak.
Faustine Cros műve egészen játékfilmszerű élményt nyújt, aminek nemcsak az anya vászonra illő arca lehet az oka, de az is, hogy szinte didaktikus, ahogy a melankolikus nő mellé egy ennyire hurrá-optimista férfit castingolt az élet. Azért egy folytatásban arra is érdemes lenne kitérni, hogy az ő életigenlésében hol helyezkedik el az a karrierépítés, utazgatás és szabadság, amit csak azért élhetett meg, mert a felesége lemondott róla.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
