Film

Őszi legyek ura

Paprika Steen: Apák és anyák

Kritika

Fogjuk mindazt a zabolátlan indulatot, gyűlöletet, haragot és félelemtől vezérelt durvaságot, amelyet gyerekként megélünk, helyezzük be egy túlcivilizált jóléti társadalom lefedett terráriumába, majd figyeljük, amint a felpaprikázott hangyaboly sorba rendeződik, hátukon a saját testsúlyuk többszörösét cipelve elfojtásból. Tulajdonképpen ez a felnőtt lét, amelynek kvintesszenciája Paprika Steen filmjének élethű szülői munkaközössége.

Dánia tehetséges leányá­tól rendezőként nem idegen, hogy idilli élethelyzeteket fordít ki, bemutatandó az azokban megülő valóság mocskát. A kellemesen hangzó Családi karácsonyban például azt meséli el, hogy milyen felbugyogó méreg és hisztéria áll egy-egy piros betűs összezártság mögött, legújabb mozijában azonban, ha lehet, még ennél is jobb terepet talált a muszájból összegyűlő jónépek kínjainak megfestéséhez. A szülői értekezlet jelensége meglepően alábecsült filmes téma, lévén komédia, dráma, de akár horror kiindulópontjának is beillhet az egymásra mosolygó felnőttek hada, akik közösségi nyomásra úgy passzírozzák ki összeszorított foguk közül a kompromisszumokat, mintha nem akasztanák fel kabátjánál fogva bármelyik gyereket röhögve a bordásfalra, csak hogy az övék kapja a frissebb iskolatejet.

Az erről szóló filmhez nem is lehetne gazdagabb táptalajt találni egy dán magánsuli közegénél, ahol a jól ismert problémák listája még olyanokkal is kiegészül, mint a polkorrektség, a vegánság és a feltétel nélküli elfogadás. Hogy mindez kinek mennyire megy, az egy háromnapos csapatépítő táborban derül ki igazán, ahová a hatodikos Hannah új iskolájának szülői közössége minden évben elmegy. A csapat együtt kirándul, úszik és főz, közben minőségi időt töltve a gyerekekkel, de két tollaslabdázás közben azért akad idő némi füvezésre, zugevésre és -dugásra is. És ezek még mindig a felnőttek, akiket láthatóan csak a társadalmi elvárások súlya különböztet meg a gyerekektől, meg az, hogy sokkal rosszabbul bírják a másnapot. Hannah szülei mindent megtesznek, hogy be tudjanak illeszkedni az összeszokott társaságba, az apa például még a feleségét is majdnem megcsalja ügybuzgalmában, persze csak hogy a „menők” befogadják. Az anya azonban már keményebb dió, ő sehogy sem találja a helyét a tettetett jóakarat és összetartás sűrűjében, házasságuk máza pedig – mint sokaké a kiránduláson – az eddigieknél is továbbrepedezik.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)