László Ferenc

Megannyi hozzáértő jól megalapozott ítélete szerint ugyan Mozart zenéje is komoly figyelmet érdemel tőlünk, de azért, mi tagadás, az élete és a személyisége körül még így is tartósan (fel)fokozottabb az érdeklődés.

A műfaji határok elmosódása, sőt e határok következetes fölszámolása ugyan korántsem a legújabb idők fejleménye és persze nem is a tévé saját leleménye, ám az nehezen vitatható, hogy napjaink televíziózása érzékletes példák sorát tárja elénk e jelenség illusztrálására.

A progresszió vagy a destrukció élcsapata, a tüdővésznek, netán a „vörös pestisnek” vagy inkább a „Láznak ifju serege”; igazából mi is volt a máig gyakran emlegetett Galilei Kör?

Informális politikai tanácskozások és színházalapítás, kártyabotrányok és farba rúgások – az események korántsem csak a gyógyulás és a pihenés körül forogtak.

„Kössenek életbiztosítást az iszlám terroristák?”, „Ájultra erőszakolta a migráns a fiatal lányt”, „Gyerekei előtt ölt meg egy nőt a Lidl előtt egy migráns Bajorországban”, „Terroristákat támogattak a gyerekek gyógyszereire gyűjtött pénzből”, „Ezért nem tudják a németek visszaküldeni hozzánk a migránsokat” – sorjáznak múlt vasárnap délután a friss hírek a nemzeti bulvár zászlós- és ezüsthajója, a Ripost internetes oldalán, miközben „a nagy újságok magazinja”, vagyis a lap tévés kiadása megkezdi heti adását.

Ötven évvel a halála után kissé tétován méregetjük Kodály Zoltán szoboralakját. A történeti személyiség, a körülötte életében kialakult kultusz, de az életmű is talányosabbnak tűnik a múló idővel. És talán izgalmasabbnak is.

„Nézze, kedves Radnai igazgató úr! Maga tévedésben van! Mert azt hiszi, hogy minekutána megvolt a premier, a Háry János már készen van… Abban igaza van, hogy a premier megvolt, mert azt láttuk valamennyien.