Ha már egyszer az élet olyan, amilyen (hiszen tudjuk: olyan!), legalább a művészet tegye elviselhetőbbé azt. Sokkal inkább életbe vágó, semmint banális az üzenet, amely Dale Wasserman klasszikus musicaljéből és annak új miskolci előadásából most erőteljesen és a személyes közlés hitelével szól hozzánk. Keszég László rendezése felvállalja és végig is viszi a motívumot: a börtönben meginduló játék terápiás jellegét, és legalább részben felszabadító hatását megmutatva. Jeléül annak, hogy egy musical-előadás is mondhat valamit az életünkről. A Cervantest őrző börtön egy 20. századi katonai diktatúráé, ám a kor áthelyezése több obligát gesztusnál, termékeny ötlet is: a modern hulladékok jelmezekké, kellékekké és egyáltalán, csúfondáros művészetté való átalakulása legkésőbb a nejlonlobogós első fináléban átütően érzékletessé válik a közönség számára. A főszerepek kiosztása ugyancsak a játékra és a fantáziára alapuló lényegi átalakulás vonulatát erősíti, hiszen Harsányi Attila – a szerephagyománnyal szemben – nem eleve alkati Don Quijote: értelmiségien közegidegen Cervantesét tényleg csak a maszk és a játék mutatja bús képű lovagnak, feltárva így a fizikai hasonlóságnál jóval mélyebb rokonságot. Itt most Varga Andrea Aldonzája sem szurtossá elmaszkírozott musicalprimadonna, hanem valódi, reményt régóta nem ismerő trampli, aki Dulcineaként a fizikai valósággal dacolva nemesül meg a szemünk láttára. Az éneklés is neki megy a legjobban, a férfiak e téren meggyőzőbbek karban zengve (például a Kismadár, kismadár előadása mindkétszer nagyon rendben volt), mint külön-külön. Viszont mindvégig igen formásan szól Cser Ádám zenekara az árokból, és nagyszerűek a színpadi mozgások: a jelmezben és kiállásban egyaránt jól egyénített alakok Gergye Krisztián dinamikus és komoly játékfegyelmet igénylő koreográfiáját teljesítve is megőrizhetik saját – és közös – arcukat.
Miskolci Nemzeti Színház, május 3.
