A Fesztiválakadémia az idén a lecture megjelölés alá rendezte azokat az elemző-ismeretterjesztő előadásokat, amelyeket a fesztivál fellépői tartottak, egy-egy művet vagy műcsoportot bemutatva az érdeklődők számára. A nagyzolás épp csak észlelt, halvány árnyéka persze rögvest mellékessé vált, amint a soros muzsikus a pódiumra lépett, hogy rövid úton bizonyságát adja az adott mű iránti elkötelezettségének, zenetörténeti ismereteinek – és előadói készségeinek. Merthogy a tájékon, ahol a szavak emberei olykor meglepően kevéssé szavakészek, mindig üdítő megtapasztalni, hogy egy-egy zenész milyen formásan, lazán és mégis pontosan képes beszélni választott témájáról. Például az izraeli zongoraművész, Shai Wosner, aki a Fesztiválakadémia utolsó délutánján Schubert utolsó szonátáiról tartott előadást a Vigadó Sinkovits termében összegyűlt mintegy 25 fős közönségnek.
Wosner derűs és flott ügyszeretettel tárgyalta és illusztrálta témáját: a sokat elemzett három zongoraszonátát a beethoveni allúziók és az azokból mégis kibomló jellegzetes és jellemző különbségek felvonultatásával mutatta be. Mert ahol Beethoven makacsul-idealistán választ keres a maga kérdésére, és a legtöbbször el is jut ehhez a válaszhoz, ott Schubert csak kérdez és kérdez. S amíg Beethoven előkészíti, fel- és levezeti a nagy hangulati váltásokat, addig Schubertnél mintha a semmiből érkeznének a drasztikus változások. Wosnernek talán igaza volt, amikor e különbségeket részben a beethoveni és a schuberti nemzedék indulásának radikálisan eltérő korhangulatával magyarázta: a „Testvér lészen minden ember” történelmi reménye és a metternichi represszió világa valóban más alapélményeket kínált a két mester számára. És bizonyosan igaza volt akkor, amikor befejezésként az A-dúr szonáta (D959) egészét eljátszotta: érzékenyen és okosan, s mellékesen Alfred Brendel hatását is fölismertetve hallgatóságával.
Vigadó, június 16.
