Mert ha a szimfóniái vagy a versenyművei olykor apályosabb időket élnek is meg a koncertrepertoáron, a Mozart-sztorival ilyesmi sosem fordul elő. Mozart számunkra a zseni, a csodagyermeki sorból még magasabbra emelkedő, de soha fel nem növő titokzatos géniusz. Alakja filmen és musicalben, kortárs bulvárszínpadon és romantikus kisregényben mindegyre maga a példázatosság: hol a végzet által üldözött tehetség, hol a maga korában eléggé meg nem becsült művész, hol pedig a mindenben tékozlóan szertelen sziporkázás és a fölszabadító infantilizmus példája. És mi sosem ununk rá erre a mintaszerűen, sőt már-már agyonkutatott és kismilliószor elmesélt élettörténetre, amely még így is kínál számunkra újabb és újabb közelítési lehetőségeket és izgatóan többértelmű mozzanatokat.
Ezért kelt, ezért kelhetett most új életre a Zeneműkiadó hajdani (1961-es) Mozart-breviáriuma is: az eredeti összeállító, a 2001-ben elhunyt Kovács János munkájának egyszerre indokolt és kegyeletes fölfrissítésével és kiegészítésével, Kárpáti János átdolgozói gondozásában, a megújítva megőrzés szép gesztusa gyanánt. Merthogy 1961, mi több, az 1974-es második kiadás óta is sok minden megváltozott: a Mozart-kutatás berkein belül éppúgy, mint idekint minálunk, a Mozart iránt olthatatlanul érdeklődők táborában. A kutatók ma már többet tudnak például a komponista szabadkőműves ténykedéséről, többé-kevésbé megindult az oly sokáig bűnös szívtelenséggel vádolt feleség, Constanze rehabilitációja, míg Mozart utolsó éveinek pénzínsége immár nem annyira a kortársi részvétlenség vagy épp a zene- és pénzköltői felelőtlenség értelmezési keretébe illeszkedik bele, hanem egyre inkább a II. József uralkodásának második felét beárnyékoló általános válságjelenségek logikus következményének tűnik.
És ami alkalmasint a legfeltűnőbb lehet: mára a kutatók és a nagyközönség körében egyaránt jócskán megcsappant az álszemérem, a magát tapintatosnak maszkírozó prüdéria becse. Merthogy ez a tárgyalásmód a források tekintélyes hányadát takarta ki az érdeklődők elől: finomkodó utalásokkal vagy ad usum Delphini jellegű szelídítésekkel meghamisítva a Mozartról (és családjáról) való tudásunkat. Ennek legérzékletesebb példája a szkatologikus tárgykörbe tartozó levelek, illetve levélbeli kitérők nyíltabb tárgyalása, hiszen a végbélhangok és a székletürítés témája Mozart számára valósággal megunhatatlan volt – és mindezek derült kedélyű pertraktálása a család többi tagjától sem volt idegen.
„Oui, par ma foi, hitemre, az orrodra kakilok, állacskádra lecsurog” – írta 1777-ben a 21 éves Mozart e téren legkedvesebb játszótársának, „unokahúgocskájának”, Maria Anna Theklának. És mert az istenek kivételezett gyermeke számára még a szar sem volt keserű, ugyanebben a levelében az alábbi vidám családi jelenetet is elmesélte a téma iránt rokonszenvező érdeklődést mutató barátnőjének: „Nagyban írom ezt a levelet, amikor valami behallatszik az utcáról. Fölállok, odamegyek az ablakhoz – s nem hallok semmit! Újból leülök – belefogok az írásba – alighogy tíz szót leírok, ismét csak hallok valamit – megint fölállok – amikor fölállok, egészen gyenge, amit hallok, de égett szagot szimatolok. – Akárhová megyek, érzem. Ha kinézek az ablakon, a szag szinte eltűnik, ha újra a szoba felé fordulok, fölerősödik. – Végül Mama azt mondja: – Mibe fogadunk, hogy eleresztettél egy galambot! – Nem hiszem, Mama. – De, de, biztosan. – Teszek egy próbát, a mutatóujjamat a seggembe dugom, aztán az orromhoz, és – [...] a Mamának igaza volt.”
Ez is Mozart volt. Ahogyan az volt az apjától és Salzburgtól meg a hercegérseki szolgálattól elszakadni vágyó, a házasságba és a bécsi életbe csak azért is fejest ugró – de azért mindeközben józanul és önérzetesen spekuláló fiatal virtuóz és zeneszerző is. Nincs ellentmondás, de nincs univerzális magyarázat sem: Mozart nem a fel- és elszabadult trágársága miatt vagy annak dacára, hanem vélhetőleg attól függetlenül volt zseni. A Figaro házassága vagy a d-moll zongoraverseny csodáját nem magyarázhatják meg a levelek és egyéb dokumentumok, de bizony még a Requiem elvitathatatlan élettörténeti jelentősége sincs arányban magával a művel. Mozart életének forrásait igazából nem is ezért búvároljuk, csak szeretnénk közelségben érezni magunkhoz ezt a valószínűtlen és a századok során mitikussá növesztett, páratlan emberi tüneményt. És közben szeretnénk megtudni, vajon mi a csuda is lehet az a kérdéses jelentésű, de alighanem obszcén „spuni cuni fait”, ami iránt Mozart az unokahúgánál érdeklődik. Mert bizony ilyen izgalmas és csiklandós dolog a zenetörténet!
Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2017, 624 oldal, 4990 Ft
