BALATON MELLÉKLET - Fürdőélet a reformkori Balatonfüreden

Savanyúvíz és édes élet

Lokál

Informális politikai tanácskozások és színházalapítás, kártyabotrányok és farba rúgások – az események korántsem csak a gyógyulás és a pihenés körül forogtak.

„Az erősítés, az életminőség felmagasztalása […], összekötve a pangások, dugulások szelíd feloldozásával” – a magyarországi és erdélyi gyógyvizek érett ítéletű 19. századi szakértője, Török József 1848-ban megjelent alapművében (A két magyar haza elsőrangú gyógyvizei és fürdőintézetei) a fenti áldásos hatásokat tulajdonította a balatonfüredi szénsavas savanyúvíz alkalmazásának, s e kijelentésével csupán kora általános véleményét visszhangozta. Hiszen a József nádor, sőt még az okkal, ok nélkül rossz hírű Helytartótanács által is fejlődésre ösztönzött gyógyfürdőkultúra legnépszerűbb hazai színhelye ekkor már régóta Balatonfüred volt. A jól megközelíthető, találkozóhelynek is remekül beváló Füred, centrumában a 18. század vége felé már eredendően a fürdővendégek kiszolgálására, szállóul szánt Horváth-házzal, a korszak társasági életének egyik középpontja volt. Ahol mindenki megfordult – és ahol majdnem minden előfordulhatott ezekben az években.

 

Akasztás és szívhalászat

„Politika, szerelem, pajkosság és dínomdánom: ez volt a régi Balatonfüred fürdőszórakozása.” Eötvös Károly tájjellegű alapműve, az Utazás a Balaton körül lapjain olvasható ez a kedélyes felsorolás, s ez egyértelműen jelzi az utókor számára, hogy Füred korántsem csupán a kedélybetegek és a görvélykórban szenvedők gyűlhelye volt. Hanem például a politikusoké, akik a nyári fürdőszezonban akár külön egyeztetés nélkül is ide-idesereglettek informális megbeszéléseket folytatni egymással. Mondjuk 1825-ben, a nagy sokára összehívott pozsonyi országgyűlés megnyitását megelőzően, amikor is a borsodi követ, Vay Ábrahám – ugyancsak Eötvös szerint – ezt mondta volna füredi társainak, Metternich és a többi „országrontó” királyi tanácsos ellen kirohanva: „Egyet legalább exempli gratia (a példa kedvéért – a szerk.) föl kellene akasztani.” „Ha már egyet, akkor inkább valamennyit” – licitált állítólag Vayra Deák Ferenc bátyja, Antal, aki Zala megyei alispánként még otthonosabban és magabiztosabban érezhette magát Füreden. (Balatonfüred 1946-ig Zalához tartozott.)

A füredi otthonosságérzés egyszerre alapult a városka és a táj barátságosságán és az idelátogatók familiáris viszonyain, ha úgy tetszik, osztályközösségén, hiszen a fürdőközönség meghatározó részét a magyar birtokos nemesség családjai tették ki. Az év közben egymástól távol élőket is összekapcsoló közösségtudat tette azután Balatonfüredet a kiházasítások egyszerre jól kiszámított és mégis romantikus terepévé, de éppígy a hazafias kezdeményezések színhelyévé is.

A legnevezetesebb ilyen kezdeményezés a balatonfüredi színházépítés ügyét szolgálta. Az akció élére a térség büszkesége, az idősödő Himfy, vagyis Kisfaludy Sándor állt, aki, mint utóbb maga írta: „Hazafiúi mérges fájdalmamban az ott lévő közönséget egy Füreden építendő játékszínre felszólítottam.” Ez 1830-ban történt, s egy évvel később már meg is nyithatta kapuit az ógörög templomot mintázó, klasszicista színházépület: bizonyítva Kisfaludy tekintélyét, mérges hazafiúi fájdalmának ragadósságát, valamint a füredi vendégforgalom mértékét, amelyre színházépítést és színházfenntartást is lehetett bazírozni.

Ez volt a mai Magyarország területén az első nyilvános kőszínház, de mellette persze más szórakozási formák is akadtak a reformkori Füreden. Például a bálok, amelyeket említvén ma okvetlenül az Anna-bálra gondolhatunk, még ha egészében nem is okadatolható az első, 1825-ös Anna-bálra vonatkozó hagyomány. De nyári bálok mindenképpen voltak, ahogyan voltak „lámpásos hajócskákban” megejtett csónakázások, bie­dermeier szívhalászatok és tűzijátékok is. No és persze akadtak ennél kevésbé ártatlan mulatságok is, mint amilyen a szerencsejátékok űzése volt.

Merthogy a nyaranta Balatonfüreden összesereglő fürdővendégek között nemcsak törzsökös földbirtokosok meg polgári származású, feltörekvő tőzsérek számláltattak, de érthető okokból ennél sokkalta kétesebb egzisztenciák is. Hamiskártyások, mások játékszenvedélyének vámszedői és egyéb hétpróbás élősködők sürögtek itt a fürdőidényben, ahogyan az már a divatos nyaralóhelyeken minden korban megszokott jelenség volt. Így aztán természetesen időről időre zajos botrányok is kirobbantak Füreden, s ilyenkor korántsem csupán a hazafiúi mérges fájdalom hangjai zavarták meg a gyógyulás kívánatos csendjét és a társas élet derült hangulatát.

 

Eldurvuló közbeszéd

Katona Csaba tavaly közreadott írásában („...kegyetlen megtámadtatás és hasban, ágyékban tett rúgások...” – Félvilági alakok civódása a reformkori Balatonfüreden) egy ilyen, 1840-ben kirobbant botrányt dolgozott fel, mintaszerű társadalomtörténeti forrásként elismerve az ügyben tett egykorú vallomások iratanyagát. A mondott esztendő nyarán, egészen pontosan július 22-én a füredi sétatéren ugyanis fizikai atrocitásba torkollt három kártyás veszekedése, amelynek során adósság megfizetéséről és hamiskártyázásról is hangos szó esett. Ahogy egy szemtanú vallotta: „A civódás okául azt értettem, hogy a feljebb írt három urak úgynevezett strómannal több napig együtt whistet játszván, utolsó alkalommal Román úr a játékot azon állítással hagyta abba, hogy Prodanovits és Kováts urak hamisan játszanak, s az azoknak nyereségképpen járó mintegy 90 húszasokat is ez okból ki nem fizetné.” Ezért aztán Román urat farba, illetve ágyékon rúgták a sétatér kellős közepén, és – ahogyan egy másik tanú vallomása szólt – „káromolták, különösen Kováts Ferenc, ezen szitkokat ismételve mondotta: »Baszom a tót Krisztusát és istenét!«, megragadván a ruháját, Prodanovits kíméletlenül hasban rúgta [Románt] és ha a helybéli csendbiztos úr őtet kezeikből ki nem ragadta volna, tovább is kegyetlenkedtek volna vele.”

Az utóbb vármegyei pereskedéshez vezető botrány irataiban előkerült Bizay Mihály, „a nemzet bárójának” neve is, aki ugyan egyáltalán nem volt báró, viszont a korabeli Balatonfüred és általában a magyarországi társas élet közismert, sőt közkedvelt fél- és alvilági figurájának számított. Bizay a Balatonnál mulatságokat szervezett, a lakásán hazárd kártyaszobát üzemeltetett, Füreden halászebédet rendezett Vörösmarty Mihály tiszteletére, és az egyik verzió szerint ő nevezte először a haza bölcsének Deák Ferencet. Volt egykor körözött bűnöző, és vált belőle fürtös parókájú vén piperkőc, de közben ismert mindenkit, és őt is ismerte mindenki. „Sokban hasonlított Falstaff Jankóhoz: épp oly hencegő, ha ellenállásra nem talált, épp oly gyáva, ha az ember keményen a szeme közé nézett. Hazug, léha, de ötletes” – írta róla a századvégről visszatekintő Ágai Adolf, és nem kétséges: a reformkori Balatonfüreden, unalom ellen, éppen elkélt egy ilyen harsány zsáneralak.

Neked ajánljuk