László Ferenc

Üdvöske - valaha dévaj szubrettek és hamvas drámai szendék színházi pályafutását indította ez a reményteljes állapot, amelynek három fő összetevője rendszerint a sugárzó fiatalság, a tettrekészség és a tehetség ígérete volt. Ma már persze a kereskedelmi televíziók sem lehetnek meg időszaki üdvöskék nélkül:

Október 29-én Leonard Bernstein - hazánkban ritkán előadott - III. (Kaddish-)szimfóniája szólal majd meg az operaházban. A monumentális mű szólistáját kérdeztük.

"Miután megteremtettem a láthatatlan zenekart, szeretném feltalálni a láthatatlan színházat is" - jegyezte fel naplójába (második) férje kifakadását Cosima Wagner az 1870-es évek végén. Történetileg ugyan többé-kevésbé rekonstruálható, hogy mire is gondolhatott a felbőszült Wagner, ám az operaházi Tannhäuser-felújítás múlt heti nézője filológiai szöszölés nélkül is érteni, sőt mélyen átérezni véli a mester indulatát.

December 20-án retrócsatornát indít a közmédia. Szügyig gázolunk majd a régi tévéműsorokban.

Hallgassunk bár politikusi nyilatkozatokat vagy akár a Red Bull Napóleon-reklámját, hamar bizonyossá válhat, hogy úgy kell nekünk a történelmi ismeretterjesztés, mint egy falat kenyér.

Az összehasonlítás áldozata - némi túlzással és persze önhibáján kívül mintha ez a ritka viktimológiai aleset vált volna múlt péntek este a novoszibirszki születésű, ma Bécsben élő hegedűvirtuózból, a nagyszerű Vadim Repinből. Merthogy Repin hiába bizonyult ismételten korunk egyik utolsó hangszeres arisztokratájának és legtechnikásabb vonós művészének a Brahms-hegedűverseny fényesen teljesített szólójában, ha egyszer produkcióját kétfelől is leárnyékolta valamelyest az összehasonlítás lehetősége.

Az opera világában a 201. év éppúgy az övé lesz, ahogyan az övé volt a 199. is. Egy gyakran lesajnált zseni, akit a kronológia véletlene már életében és most a bicentenáriumon is Wagner mellé rendelt.

Ahogy azzal nagyjából 15-16 éves kor felett mindenki tisztában lehet, a párkapcsolat nehéz egy műfaj, hiszen rigolyák és súrlódások, félreértések és félreismerések szegélyezik még a legőszintébb és a legstrapabíróbb kapcsolat mindennapjait is.

"Librettója a színjáték legfinomabb, legkörmönfontabb mesterfogásaiban jártas rendezőt követel, partitúrája zseniális muzsikust, aki fölényes virtuóza és egyúttal mély poétája is a dirigálás művészetének. Énekszólamai az operaénekestől a muzikális és vokális kultúra tökéletes csiszoltságát és páratlan gazdagságát kívánják. [...] Csak a legalaposabb, pallérozott zenei összjáték kultúrája boldogulhat a Falstaff-muzsika kamaraszerűen leszűrt, kikristályosult, kicsipkézett duettjeivel, tercettjeivel, együtteseivel..."

Írt megannyi vígjátékot és drámát, forgatókönyvet és kabaréjelenetet. Fordított, szerkesztett és átdolgozott, s 84 esztendősen, az Operettszínház dramaturgjaként máig az úgynevezett könnyű műfaj egyik legaktívabb szakembere.

Jóval azelőtt, hogy a Tudorok dinasztiája szexi tévésorozat témája lett, s persze mielőtt még VIII. Henrik magánélete Korda Sándort az angolnál is angolabb gentlemannek bizonyította, a nehéz életű brit királynék és királynők korszaka sokáig a bel canto operák kedves tárgyául szolgált.