Magyar Narancs: Hogyan lesz valakiből színpadi szerző?
Kállai István: Én eredetileg ipari közgazdásznak készültem, de álmaimban mindig neves vígjátékíró szerettem volna lenni. Két barátommal, Kertész Imrével és a néhai Bokor Pistával (aki utóbb Angliában Stephen Barlay néven lett ismert író) rengeteget üldögéltünk együtt, rendszerint bezárt presszók teraszán, mivel pénzünk nem volt, és tárgyaltuk, elemezgettük Molnár Ferenc, G. B. Shaw és mások darabjait. De akkor még nem vígjátékokat írtunk, hanem ilyen kis jeleneteket a rádió számára, többnyire pénzszerzési célból, mivel mindhárman állástalanok és pénztelenek voltunk. Ez még Rákosi idején volt.
MN: Enyém a lúdtalpbetét?
KI: Igen, ez volt az első rádiós jelenetem címe, ezt éppenséggel Várkonyi Zoltán rendezte. De sok ilyen volt: Cibulka, a vízfelelős és még sorolhatnám. Aztán hamar kirúgtak a rádióból, mert egy titkárnő meghallotta, hogy "szervusz, Józsi!"-val köszönök Sztálin mellszobrának. Akkor reklámszövegeket írtam, jártam vidékre konferálni, dolgoztam a Ne játssz a tűzzel! nevű tűzoltóbrigáddal, és megalapítottam a József körúton a Saját hangja, vigye haza nevű lemezstúdiót, ami egy lelemény volt. És jött 56, ami után elég reménytelen helyzetben éreztem magam. Egy nap elmentem az akkor Hungáriának hívott New York kávéházba, és ott elkezdtem írni egy darabot, az volt a címe: Irány Caracas! Ez arról szólt, amiről akkoriban sokak élete: menni vagy nem menni? Már úgy a darab felén túl jártam, amikor megjelent az asztalomnál Fejér Pista, aki akkor a Film Színház Muzsika szerkesztője volt...
MN: Nem sokkal később aztán a Vidám Színpad igazgatója lett.
KI: Igen, később ott is sokat dolgoztunk együtt. Szóval odajött hozzám, és megkérdezte, hogy mit csinálok. Vígjátékot írok, mondom, mire ő: nekem viszont van egy szerződésem egy vígjátékra, de nincsen hozzá darabom. Így aztán befejeztük közösen a darabot, és elvittük a József Attila Színházba Fodor Imréhez, az igazgatóhoz. ' csak azt a feltételt szabta, hogy Ráday Imre vállalja el a főszerepet. Rádaynak viszont nem tetszett a harmadik felvonás, így egyetlen éjszaka alatt új harmadik felvonást kellett írnom, helyesebben diktálnom a feleségemnek. Végül így lett meg 1957-ben az első színpadi bemutatóm.
MN: Fodor Imréről legendákat mesélnek, akik ismerték.
KI: Hihetetlenül ismerte a színházat, a szerzőket, a színészeket, és szenvedélye volt létrehozni - ilyen ma már nincs. Vele és másokkal, Kardos G. Györggyel, Benedek Tiborral, Salamon Bélával és a többiekkel rengeteg időt töltöttünk közösen a Luxorban, ahol a másik asztalnál rendszerint az idős Kassák ült. ' azt mondta nekem: "Mágá, mágá tehetséges, de eládtá mágát!" Amúgy nem csak Fodorral volt szerencsém, mert még találkoztam egy kifutó nagy színházi nemzedékkel: több darabomat például a régi Vígszínház főrendezője, Hegedűs Tibor rendezte. S egyáltalán a József Attila Színház tele volt olyan, ragyogó színészekkel, akik büntetésből kerültek oda, mint Sinkovits Imre, Darvas, Gobbi Hilda. Aztán az Irány Caracas! sikere után egy éjjel beállított hozzám egy ismeretlen úr: Fényes Szabolcs, aki azért jött, hogy befejeztessen velem egy operettet. Beköltöztetett a svábhegyi Vörös Csillag Szállóba egy csúnya öreg gépírónővel, s addig nem jöhettem ki onnan, amíg kész nem lett a Tavaszi keringő. Írtam utána két drámát, zenés darabot, aztán a Majd a papa! című vígjátékot.
MN: Ami híresen nagy szériát futott, és Kabos László egyik legnagyobb színpadi sikere lett.
KI: Több mint ötszázszor ment a Kis Színpadon.
MN: A Jókai téren, a mai Kolibri helyén.
KI: Ott-ott, aztán a Dohány utcai Blaha Lujza Színházban bedolgoztam a Bástyasétány 77 színpadi változatába, mivel az eredetileg a rádió számára íródott. A szerzők kértek meg erre, de én annyira tiszteltem Eisemann Mihályékat, hogy csak úgy vállaltam, ha a nevemet nem tüntetik fel. Az is nagy siker volt, és én nem tagadom, a siker nálam alapkérdés. Szeretem.
MN: És a bukást?
KI: Olyan is volt egy pár. Annak idején a visegrádi alkotóházban összebarátkoztam Tamási Áronnal, akit meghívtam az Ugorj ki az ablakon! című komédiám bemutatójára. Vége az előadásnak, fogadom a család és az ismerősök gratulációit, amikor jön a jegyszedő, hogy egy úr a negyedik sorban még mindig ott ül, és nem akar kijönni a nézőtérről. Bemegyek, ott ül az Áron. Kérdem tőle, mit csinál, erre azt mondja: várom a darabot. Nahát, ilyen egy bukás!
MN: És a politika nem nehezítette meg a dolgát? Színházban, aztán filmen és a tévében?
KI: Nézze, működött az önkontroll, és nagyjából sejtettem, hogy meddig lehet elmenni. Aztán volt, amikor meglepetések értek. De én az 1966-os Csodabogár című darabomig nem éreztem, hogy itt gondom lehetne. Az a darabom viszont nagyon kikapott fent. Arról szólt, hogy egy minisztériumi főosztályvezető bennragad egy liftben, és rájön, hogy soha életében nem csinált semmit. Aztán volt egy hosszú kabaréjelenetem, Az utolsó reakciós...
MN: Mányai Lajossal, aztán később Kazal Lászlóval.
KI: ...azért, amikor színpadon játszották, nívódíjat kaptam, de amikor a tévé is leadta, már balhé lett belőle, és a Magyar Nemzet a szememre vetette, hogy aláásom a kádári szövetségi politikát. Erre a Szabad Európa leadta az egész jelenetet. A film más világ volt, de ott is például az első forgatókönyvemben, az 1960-as A megfelelő emberben felhangzik a Karrierista induló Vujicsics zenéjével: "tudni, előre tudni, / hogy a szél hogy fog fújni, / mikor mondjuk azt, hogy éljen, / mikor mondjuk azt, hogy fúj..." Aztán 69-ben megcsináltuk Hintsch Gyurival A veréb is madárt.
MN: Amit ma nehéz nem úgy nézni, mint az új gazdasági mechanizmus filmes lenyomatát.
KI: Nemeskürtyvel, aki a stúdióvezető volt, leültünk a Jászai Mari téren, ő az ölébe vette a forgatókönyvet, és hol egy lapot, hol egy felet kitépett belőle. De meg kell mondanom, hogy nagyon jó érzékkel rövidített. Aztán az elfogadáson nagy volt a dermedtség, de a végén az elvtársakat leginkább az érdekelte, hogy ki is volt a filmben a sztriptíztáncosnő. Hintsch pedig meghívta az idős Németh Lászlót a díszbemutatóra, aki a vetítés után azt mondta nekünk: fiúk, itt nem a varázsvesszőtökkel dolgoztatok... A veréb is madár őrületes közönségsikert aratott, volt, hogy lovas rendőröket kellett kirendelni a mozi elé. De Aczél haragudott rám azért a filmért.
MN: A beszélgetés elején már említette Kertész Imre nevét, aki utóbb több darabban is a társszerzője volt. Hogyan működött ez a társszerzői munka?
KI: Imre a K. dossziéban írt erről, addig én nem nyilatkoztam a témáról. Annak idején rábeszéltem őt az ilyen munkákra, hogy a megélhetése biztosítva legyen. Mindig nagyon jó, szórakoztató dialógusokat írt, de a szituációk iránt nem volt érzéke. Így általában én nagyon részletesen meghatároztam számára az adott vígjátéki helyzetet, amit ő azután remekül kitöltött párbeszédekkel.
MN: Az utolsó majd' két és fél évtizede az Operettszínháznál telt, dramaturgként, átdolgozóként...
KI: ...és társszerzőként. Itt van például a Menyasszonytánc, az mindjárt eléri a kétszázadik előadást. Hát nem szép? A direktorom gyakran a színház doyenjeként emleget, de azért nem dísznek vagyok itt, most is épp három darabbal foglalkozom: A csókos asszony, A régi nyár és A mosoly országa.
