Az utolsó Verdi-opera jócskán megkésett, 1927-es magyarországi bemutatója ürügyén fogalmazott ekképp a legendás zenekritikus és még legendásabb operaigazgató, Tóth Aladár, s ítéletében máig sincs okunk kételkedni. Ha e mások által is megfogalmazott, méltán magas elvárást, sőt az elvárásoknak ezt a komplex rendszerét tekintjük, úgy különösebb kockázat nélkül és akár látatlanban is kijelenthető, hogy Budapesten sem most, sem tíz éve, de még tíz év múlva sem lesz esély a Falstaffhoz mindenestől méltó előadásra. Csakhogy alkotók és operafogyasztók a gyakorlatban sosem várhatnak évtizedeket ilyen tökéletes produkciókra, s nem várhat úgy általában az operakultúra egésze sem. Időről időre neki kell hát rugaszkodni e költőien szép és lehetetlen műnek, s Somerset Maugham ismert képével élve: ha a Holdat bámuljuk is, azért hasznos lesz észrevenni a hatpennyst a lábunk előtt.
Nos, a Holdat nem értük el múlt szombaton, de fölszedegethető hatpennys igenis szép számmal akadt az új évad első operaházi bemutatóján. S ez nem úgy értendő, hogy az utolsó pillanatban elhárult sztrájkveszély és egy énekesi Achilles-ín-szakadás után már pusztán a premier zavartalan lebonyolítását is sikerként kell elkönyvelni. Nem, a Falstaff ezúttal működőképes, eleven és művészi erényeket is felvonultató előadásban jutott a közönség elé, s ha filozofikus mélységű és magasságú vígopera helyett csupán kellemes, szórakoztató és gusztusos produkcióról beszélhetünk is, azért éppenséggel ez sem kevés. A francia vendég, a díszlet- és jelmeztervezőként is szerepet vállaló Arnaud Bernard rendezése valamiféle korai angolszász tévéfilm(felvétel) gyanánt adta elénk a hájas lovag történetét, s bár ez a megoldás érdemben bizonnyal nem revelált új értelmezést, a kivitelezés profin elműködött a színpadon. A régi, fadobozos tévékészülékkel induló és The end felirattal lezáruló sztori hol egy vadásztrófeákkal (azaz szarvakkal) gazdagon kidíszített angol férfiklubban, hol egy ötvenes évekbeli luxussal felszerelt, s teátrálisan díszletként megmutatott konyhabelsőben pergett - rengeteg mozgással. Bizonnyal akadtak, akik túlmozgásosnak ítélték ezt a csapkodós, táncos, rohangászós rendezést, de az egész ettől még derűs olajozottsággal siklott, s hozzá olyan fegyelmezett színészi összjátékra késztette az operaház társulatát, amire eleddig ritkán láttunk példát. Hogy mindez a sok játék hatásvadász volt, az persze éppúgy igaz, mint az, hogy a Falstaff apródjául kiválasztott remek gyermekszereplő hangsúlyos jelenléte a legősibb színházi manipulációk közül való. Csakhogy az a zenés színházi rendező, aki lemond a néző manipulálásáról és a hatás vadászatáról, egyszerűen nem végzi el a munkáját. A közönséget elérzékenyítő és megmosolyogtató mozzanatok mellett ráadásul néhány már-már poétikus pillanat is akadt, különösen a harmadik felvonásban, ahol is a windsori erdő öreg tölgyének színpadi megjelenítése éppúgy szépnek és egyszersmind "szépnek" bizonyult, mint a záróképre testületileg agancskoronát öltő játszó személyek, kórustagok és statiszták mozgatása.
A címszerepben a 36 éves bolgár bariton, a Falstaffot már egy sor német operaszínpadon sikerrel alakító Kiril Manolov lépett fel. Az életben is falstaffian korpulens énekes a testsúlyára rácáfoló könnyedséggel és komoly színészi tehetséggel teljesítette szerepének igényes koreográfiáját, s láthatóan szereti és meghitten ismeri is a megtréfált tréfamester figuráját. Vokális alakítása kimeríthetetlenül sokrétűnek bizonnyal nem volt állítható, de amit összteljesítményként kihozott e nem világhódítóan szép bariton hangból, az így is felül-ütötte a hazai mércét. A Ford szerepében - Verdi szándékának megfelelően - kisebb Otello-paródiát is elővezető másik vendégbariton, Alik Abdukayumov szintén nem a mámorító hangszépséggel megáldott énekesek közül való, de hangja így is drámát teremtett - a komédiában. A magyar közreműködők sorából színészként a dekoltázsával is merész őskomédiásként játszó Budai Lívia (Mrs. Quickly) diadalmaskodott, míg megejtően szép énekszavával leginkább az ifjú Baráth Emőke (Nannetta) késztette névmagolásra a közönséget, összetettben pedig alighanem Fodor Beatrix kedvvel mókázó, bár előnytelenül öltöztetett Fordnéja érdemelte ki az első helyet. Az inaszakadtan is fellépést vállaló, sőt az összes mozgást dalolva teljesítő Balczó Péter (Fenton) valósággal hősileg működött, s a Falstaffban oly fontos karakterszerepek alakítóira sem lehetett panaszunk.
A zenei megvalósítás már csak Halász Péter fő-zeneigazgatói bemutatkozásaként is szoros figyelmet érdemelt. A zenekari árokszolgálat teljesítménye ezúttal rácáfolt az évadkezdésre, bár finoman áttört szépség helyett elsősorban derekas összeszedettségével keltett elismerést. Az ensemble-próbáló színpadi együttesek itt-ott megbillentek, s nem is csupáncsak arányaikban, de őszintén szólva a Falstaff esetében ez bizony jobb (opera)házaknál is elő-előfordul.
Magyar Állami Operaház, szeptember 21.
