Mióta a tőzsdepalotát eladták, már nem lehet kérdéses: a köztévé legnagyobb és egyszersmind legutolsó kincse az archívuma. Lehet is, kell is kezdeni valamit azzal a töméntelen mennyiségű tévéműsorral, amely az ötvenes évek végétől a rendszerváltásig szalagra került, s ez a kézenfekvő felismerés az elmúlt évek során változatos félmegoldásokhoz vezetett.
Az archívum kiárusításán túl az alapeset a műsorrendbe itt-ott beillesztett ismétlések rendszere volt, ám ez olykor fura és kényes helyzeteket teremtett. Máig emlékezetünkben él például az Egy óra múlva itt vagyok című sorozat sokadik ismétlésének középtáji megszakítása a Duna TV-n úgy két esztendeje: alkalmasint egy illetékes óvatlanul belenézett az amúgy erősen hamiskás filmbe, amely oly előnytelenül ábrázolta a Horthy-korszakot, s így aztán az ismétlés már sohasem ért el Sinkovits Imre szovjet partizánparancsnoki szerepléséig. Az ilyen eseteket elkerülendő hívhatták életre a 2-es csatorna retrótévé-sorozatát, ahol is esténként erős körülsatírozással, színészek tévébemondói gügyögésével különítették el a „normál”, azaz a halálosan komolyan veendő mai műsoroktól a léha ismétlőblokkot. S persze ugyancsak az archívum az alapja a Hogy volt!? olykor megszakadó, olykor már magamagát is ismétlő műsorfolyamának, ahol a hatvan feletti magyar színészgeneráció érdemes tagjai lelkiismeretesen felmondhatják alapmonológjuk egyik kulcsmondatát: „mert akkor még készültek tévéjátékok”.
| ||
S tényleg, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek során rengeteg tévéjáték készült (persze jók, rosszak és egészen borzalmasak vegyesen), s egyáltalán: az eleinte még tétován próbálkozó, s utóbb sem külföldi licencek mintakönyvéből dolgozó királyi tévé valóban komoly erőfeszítések és nagy vállalkozások színtere volt. Hogy ennek értelemszerűen volt politikai mögöttese, azt banális hangsúlyozni, sokkal fontosabb, hogy a kultúraközvetítés és a kultúrateremtés valóban ott szerepelt az egykori célkitűzések sorában, s ezt a tényt Sebestyén Balázs és Majka jelenkorából visszatekintve nehéz nem nagyra értékelnünk.
A közmédia most egy új csatornára (M3) hordja össze ismételni valóját, s nem kétséges, vállalkozásával a nézői nosztalgiára és menekülésvágyra éppúgy építeni kíván, mint a retróifjak csúfondáros kíváncsiságára. Merthogy (Halló fiúk! Halló lányok!) az ismétlések az utókor szarkazmusa és röheje számára is bizton kínálnak majd céltáblákat, legyen szó akár Juhász Előd örök küzdelméről a szállodahallok bukszusaival, akár az elvált Anna Holubová élelmiszerbolti helytállásáról a pult mögött. A Filmmúzeum megürült helyére most jó eséllyel és nagyobb hozzáférési lehetőségekkel belépő M3 talán legnagyobb kihívása éppen itt lesz: az értékmentés és a múlt kikacagható-megmosolyogható bemutatásának arányai és elhatárolása körül. Debil gügyögés, tanítóbácsis modor és persze direkt ideológia meg politikai hátrarugdosások nélkül. Szóval nem az archívumon fog múlni az M3 sikere.
