Merthogy Szinetár Miklós 1990-es rendezése (amely a hetvenes évek óta porosodó Cos fan tuttéhoz képest akár középidejű Szinetár-produkciónak is tekinthető) nemigen újult fel az idei októberre, s ami ennél is fontosabb és egyszersmind szomorúbb: egész látványa gyengíti az amúgy üdítően minőségi előadást. No, nem mintha túl sok ötlettel lenne megterhelve a színpad, dehogyis! Ilyesmi leginkább csak a második felvonás dalnokversenye táján akad, némi ülőpárna-szortírozással meg rohamsisakos masírozással, mely utóbbi megoldás bizonnyal 1990-ben és ma is csattanós pofon a kardcsörtető militarizmus rút orcáján. Túl és innen az ötleteken, a színpad egészén valamiféle kedvapasztó avíttság uralkodott: nem a historizmus nemes patinája, s nem is a valahai kísérletezés tiszteletre méltó rozsdája, hanem a termék lejárati idejét régóta jelző penészesedés. Mindjárt az elején, a Vénusz-barlang jelenetének paródiát idéző "orgiasztikus" koreográfiája (koreográfus: Venekei Marianna) Vénusz és Tannhäuser gigantikus hencsere körül, s utána még megannyi félrenézésre késztető pillanat, perc és negyedóra. Megváltást, ahogy a történetben, úgy a kivitelezésben is csupán a harmadik felvonás hoz a néző számára: a felújítás talán egyetlen érdemi új elemével, az idő múlását érzékeltető háttérvetítéssel és főleg a színpad tartósabb elsötétülésével.
A zenekari árokból mindeközben az operaházban megszokottnál jóval összeszedettebb és - nagy szó! - jóval szebb muzsikálás hallatszott. A nagyszerű vendég, a reklámértékben kevesebbet, ám szaktudásban annál többet hozó Christian Badea az első osztályú operakarmesterek biztos érzékével adott formát, s tárta elénk a Tannhäuser zenei-vokális épületrendjét. Az már a kritika körén túl esik, hogy emellett arra is talált módot, hogy a zenekart valamiképp feltüzelje: sikerének titkát nem kutathattuk, csupán az örvendetesen önérzetes zenekari produkciót élveztük hátradőlve - és a szemünket lehunyva.
"Tannhäuser soha és sehol sem csak 'egy kicsit' valamilyen, hanem mindig teljesen és egészen" - sommázta a címszerep állóképességen túli kihívását maga Wagner, s a kívánalom e magaslatáról letekintve a vendégtenor Frank van Aken biztosan nem volt tökéletes Tannhäuser. Mert bár mutatta a szenvedélyt, de érezhetően beosztással élt, hiszen kellett a hang a III. felvonás Római elbeszéléséhez, amely azután szépen is sikerült. Nem csodahang a holland tenoré, ámde énekelt vele, ami Wagner-tenoroknál máig okvetlenül méltatást érdemlő tett, s ezért még az olykor megnövekedő vibratót is érdemes volt megbocsátani. A dalnok lelkéért (illetve testéért) küzdő két nőalak szerepgazdái közül az Erzsébetet éneklő Sümegi Eszter nyújtott tökéletes vokális alakítást, míg a máskor oly remek Németh Judit (Vénusz) alighanem indiszponált estét fogott ki múlt szerdán. A negyedik főszereplő, Kálmándi Mihály férfias lírával és nem kevésbé férfias kiállással szavatolta Wolfram figuráját és az érzelmesség peremén egyensúlyozó szólamát.
*
Mész Az árnyék nélküli asszonyra? - tették fel a kérdést az elmúlt hetekben többen is e sorok írójának, önkéntelen, ha tetszik, freudi elvétéssel a híresebbik Richard Strauss-opera címét említve A hallgatag asszony helyett. Pedig hát éppen nem bizonyult árnyék nélkülinek ez az asszony, sem keletkezéstörténetében (kényszerűen emigrált zsidó librettistával és birodalmi zenei kamarát elnöklő komponistával), sem a mostani budapesti bemutatón. A tavalyról elhalasztott produkció jelen idejű leárnyékolójának - ez most egy ilyen széria! - a rendezés, Anger Ferenc munkája bizonyult. Szinetáréval ellentétben Anger rendezésében az ötletelés képviselte a veszélyforrást, amely lépten-nyomon viccelésbe, s ami még ennél is sokkal rosszabb, vicceskedésbe rántotta az oly magas színvonalú zenei megvalósítást.
A pódiumot Szendrényi Éva díszlete gyanánt egy óriáscet felfújható csontváza uralta. Ez előtt-alatt zajlott a játék, amelynek áldozata, a csakis csendre és tán még egy szép, hallgatag asszonykára vágyó nyugalmazott admirális, Sir Morosus elszenvedni volt kénytelen Don Pasquale majd' száz évvel korábban már operává rendezett megtréfáltatását. Az álházassághoz és az esküvőt követően hamar fúriává átváltozó mókafeleséghez itt még egy teljes színtársulatot és némi Sevillai borbély-allúziót csatolt a "kellemetlenül tehetséges zsidó" (Himmler állítólagos szavai), Stefan Zweig és a hetvenéves Richard Strauss, aki ekkor már valóban a német zene fejedelme volt, aminek Cosima Wagner első férje, Hans von Bülow jósolta egykor. (Harmadik Richard - hiszen ahol Wagner volt az első, ott a második helyet nem adják ki.) Ezt a tréfás, bár németes módszerességgel elnyújtott és költői igényeket is támasztó vígoperát viccelte most szanaszét Anger rendezése, amely az est előrehaladtával mind nyilvánvalóbb módon önmaga túszává vált. Az első felvonásba betoppanó színésztrupp tagjai például mindannyian egy-egy Oscar-szobrocskát szorongattak a kezükben: jó poén volt - egyszer. Csakhogy a poén még két teljes felvonáson át nyúlt, mint a rétestészta, s hasonlóan jártunk azzal a már elsőre sem frenetikus ötlettel, hogy a vándortársulat mindkét nembeli tagjai egy-egy álbajusz orr alá biggyesztésével jelezték álöltözetüket. Az ötletek reflektálatlan túlhajtása leginkább tán mégis az admirális házvezetőnőjét alakító Temesi Mária számára kínált méltatlan játéksorozatot: a művésznő a darab végét egyik kezével porszívócsőbe, másikkal kenyérpirítóba szorulva érte el, s persze ráadásképp az egyik lábára még egy vödör is jutott.
Koncertszerű előadással ugyan aligha jártunk volna jobban, hiszen A hallgatag asszony cselekménye játékot követel, ám a rendező játszóházaként üzemelő felfújt cethallal éppen nem voltunk kint a vízből. Onnan Kocsis Zoltán rántott ki bennünket, aki bár szemre kevés figyelmet szentelt a színpadi eseményeknek és velük az énekeseknek, valójában mégis maximálisan benne élt a műben. Erről nemcsak a Nemzeti Filharmonikusok valószerűtlen magasságba emelt zenekari összteljesítménye adott bizonyságot, s nem is csupán az, hogy Kocsis olykor maga is letátogta a librettó poénjait, hanem legfőként az az érzékletesen megmutatkozó ítélőerő, amellyel a tévedhetetlen karmester vígoperai lendülettel meggyorsította vagy éppen lírai hömpölygéssé szélesítette a hangzó produkciót. Ehhez Kocsis a pódiumra is remek játszótársakat válogatott össze, s a magyar és külföldi erőket felvonultató szereposztás tagjai csapatként legalább oly jól teljesítettek, mint külön-külön. A voltaképpeni címszereplő, a koloratúrszoprán Íride Martinez (hang)szépsége megható és villódzóan cserfes pillanatokat egyaránt teremtett, míg Rúni Brattaberg átütő basszusa és robusztus jelenléte valóban tragikomikus nagyságú bácsinak mutatta a hangérzékeny admirálist, hogy legvégül, a zárójelenetben hibátlan stílusérzékkel váltson át tiszta poézisre és a Strauss által sokadjára is hibátlanul kijátszott melankóliára. Mellettük Dietrich Henschel prózában is érett játékkultúrájú, higanymozgású borbélyfigurája és Bernhard Berchtold agilis tenorhangja épp-oly fényesen üzemelt, mint a hazai résztvevők csapata (Pasztircsák Polina, Cser Krisztián, Szüle Tamás és társaik), akik a tengernagy házába kéretlenül behatoló társulatot hozták: fegyelmezetten, a rendezés iránt is alázatot mutatva, a harsány színpadi megoldásokba is készséggel belevetve magukat.
Magyar Állami Operaház, október 9.; Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, október 10.
