"Gábor Andornak meleg kézszorítással" - ezzel az ajánlással jelent meg 1912-ben az Így írtok ti első kiadása, s úgy lehet, ez a Karinthy-dedikáció akár önmagában is figyelemre méltóvá tehetné számunkra a címzettet és életművét. A Dollárpapától a Pravdáig, a Fidibusztól a Ludas Matyiig, a "kabarébordélyokból [...] a világforradalom várótermébe".
*
1884-ben, Rinyaújnépen született, abban a Somogy megyei faluban, ahol apja szatócsboltot vitt egészen addig, míglen az izraelita Greiner família fel nem kerekedett Budapestre. Kamaszkorát már a tempósan világvárosiasodó Pesten töltötte a majdani Gábor Andor: kijárta a Zerge (vagyis a mai Horánszky) utcai reáliskolát, ahol a tragikus sorsú esztéta, Péterfy Jenő is tanította, elsajátított több nyelvet és a formálódó pesti humor teljes eszközkészletét. Az érettségit követően az egyetem francia szakára jelentkezett, látogatta az irodalomtörténeti nevezetességű Négyesy-szemináriumot, s 1903-ban provanszál nyelvről magyarra fordította az éppen irodalmi Nobel-díjára várakozó Frédéric Mistral Miréio című eposzát.
Ám az egyetemet utóbb mégis odahagyta, és újságíró vált belőle: roppant termékeny, felettébb sokoldalú és már kezdettől kifejlett szatirikus vénával megáldott zsurnaliszta. Humorérzéke és munkabírása még a századelő intellektuális túlkínálatában, valóságos tehetségdömpingjében is hamar keresett beszállítóvá avatta, s nemcsak az utóbb szerkesztése alá kerülő élclap, a Fidibusz redakciójában, valamint a legkülönbözőbb napilapok és sajtórevük hasábjain, de a színház, az operett és a kabaré világában úgyszintén. Így a remek készséggel verselő Gábor Andor jószerint a kezdetektől Nagy Endre kabaréinak egyik tartóoszlopa volt: 1907-től a Bonbonniére, majd 1908-tól a Modern Színpad házi szerzőjeként működött, sorozatban gyártva kuplészövegek és vidám jelenetek tömegét. E minőségében ő is egyike volt azoknak, akik (mint Molnár Ferenc vagy Heltai Jenő) fényesen rácáfoltak az előző nemzedék - humorban is illetékes - sajtótekintélyének, Ágai Adolfnak teoretikus tételére, mely szerint: "a mi nyelvünk alkalmatos az imádságra, a legfönségesebb gondolatok s érzelmek kifejezésére, de esetlen s nehézkes a röpke huncutságok tolmácsolására". Néhány klasszikus jelenete, mint amilyen a frissességét máig őrző Haspók úr ebédel a könnyed nyelvi humor és a pesties zsáner ékes példája, s ugyanezt kamatoztatta megzenésített verseiben is, melyek közül jó párat első felesége, Kökény Ilona, míg a szinte önálló műfajjá elkülönülő cselédnótákat majdani második felesége, a kicsattanó komika, Vidor Ferike vitte sikerre. Bölcsészalkatának a kabaréban is jó hasznát vette, mert amint Nagy Endre műfajtörténeti visszaemlékezésében áll: "Ha egy-egy kupléjában föl kellett sorolnia, hogy mi minden van egy modern női kalapon, vagy hogy mi mindenből főzik a pesti kávésok a feketét, az ismeretek beláthatatlan területéről szedte össze asszociációit és rímeiben, asszonáncaiban, alliterációiban káprázatos filológiai tudás remekelt."
Jeleneteiben, versezeteiben és humoros tárcáiban, krokijaiban rendszerint a pesti (kis)polgár sérelmei, gyengeségei és mizériái tárgyaltatnak, egyszerre kigúnyolva az örökkön újabb témákat kínáló közállapotokat és az ezek felett zsörtölődő kávéházi népséget. Rövid humoros írásainak két legsikerültebb, máig mulatságos kötete, a Pesti sirámok és a Mit ültök a kávéházban? már a címével is jelzi Gábor Andor irályának főcsapását. A pesti lakó című ide kívánkozó verse pedig ezzel a bekezdéssel indul:
"Egyszer november elsején
Egy szép új házba költözém.
Lett februárnak elseje,
S nincs kész a háznak belseje,
Se külseje, se felseje.
Fél éve hogy költözködém,
És nincs a házon még födém,
És nincs födém!"
32 és háromnegyed
Könnyen pergő és ötletekben gazdag verssorait máig több operett eredeti vagy magyarított szövege ámultatja. A Csárdáskirálynő - utóbb részben Kellér Dezsőék által "korszerűsített" - slágereinek java vagy épp a Mágnás Miska "csiribiri, kék dolmánya" vitán felül a populáris kultúra maradandó részévé lett, s ezen érdemben még az operett műfaja körül meg-megújuló kampányszerű halottlátások sem igen változtattak.
Pályafutásának legtermékenyebb és egyúttal legsikeresebb évtizedét az 1910-es évek jelentették, amikor is Gábor addigi tevékenységi körét a színműírásra és a regény műfajára is kiterjesztette. Így születtek meg franciásan könnyed, mégis félreismerhetetlenül magyaros, s a fesztelen színpadi csevejt kiművelő középfajúi és vígjátékai (melyek az idén az Európa kiadásában, Györei Zsolt értő utószavával újra megjelentek): mások mellett A Princ, a Majd a Vica!, s persze az - 1956-os Gertler-féle megfilmesítésnek hála - mindenki számára méltán ismerős Dollárpapa. A sikeres színpadi szerző, a keresett operett- és kabaréverselő - saját későbbi visszaemlékezése szerint - ekkor igazi "Grossverdiener", azaz nagy keresetű férfiú: egy korabeli tréfás sajtóbeszámoló szerint napi 32 és háromnegyed órát dolgozik, svábhegyi villát bérel, s évente több könyvet is kiad Dick Manónál (akinek az üzletébe is betársul).
Az utóbbi kiadónál jelent meg három regénye is: az Untauglich úr (1915), a Doktor Senki (1917) és a Hét pillangó (1918). Az első regény a világháborút köszöntő általános hurráoptimizmusból hamar kiábránduló Gábor Andor társadalom-, illetve polgárságkritikájának radikalizálódását teszi érzékletessé, s hasonló érdemei vannak a sikerültebb Doktor Senkinek, ennek a szatirikus karriertörténetnek is, amely a Heltai Jaguárjából ismerős filléres sajtóvilágot, valamint a nagypolitika tömény intrikáit jelenetezi egyszerre szellemes és meglehetősen kiábrándult modorban. Míg e két regény itt-ott Gábor Andor életútjának következő szakaszát előlegezi, addig a Hét pillangó már-már összefoglaló igényű visszatekintés a századforduló Budapestjére. Kulcsregény e mű, amelyben Lehár Ferenc és Kálmán Imre csakúgy felbukkan, mint az operettbonviván Ráthonyi Ákos vagy Vidor Ferike, valamint a Gábor diákkorában megkedvelt tanár úr, az öngyilkossá lett Péterfy Jenő. A regény és a valóság viszonya persze jóval árnyaltabb a puszta azonosságnál, hiszen a regénybeli Sámsonnal ellentétben Péterfy aligha egy operettprimadonna miatt vetett véget az életének a fiumei gyors félreeső helyiségében, ám az örök színházi belvilág ábrázolása és a békebeli Pest imponáló körképe amúgy is érdekesebb a filológiai intimpistáskodásnál.
A mind kilátástalanabbá váló háborúval és az uralkodó elittel szemben egyre kritikusabb Gábor kevéssé meglepő módon lelkesen üdvözölte az őszirózsás forradalmat, majd utóbb a Tanácsköztársaság létrejöttét is. A KMP Visegrádi utcai központjába amúgy már a kommün előtt eltalált, s a hatalomátvételt követően hivatalt is vállalt: hozzá tartoztak a zenés színházak és kabarék ügyei. Még 1919-ben így határozta meg saját forradalmi szerepvállalását: "Nyilvános rendes professzora a forradalomnak nem vagyok, legfeljebb magántanári minőségemben vettem részt benne, még így is habilitáció nélkül." Később így sommázta saját útját: "Kabarébordélyokból kerültem át a világforradalom várótermébe."
Egy szorgos mozgalmár
A kommün bukása után Gábort 1919 augusztusának közepén letartóztatták, ám fogságából (melynek hosszát néhány nap és egy bő hónap közé kalibrálják a különböző források) épségben kiszabadult. 1920 januárjában azután Bécsbe emigrált, s megkezdte sajtóhadjáratát a fehérterror, Horthy és a Horthyval való magyarországi és külföldi megbékélés ellen. A kommunistákkal mind szorosabb kapcsolatra lépő író a Bécsi Magyar Újság lapjain szabadította el megsemmisítő erejű gúnyát, amelynek a főbenjáró bűnök fölemlegetése csakúgy a részét képezte, mint a stilisztikai hibák, a bizalmas gúnynevek és a kínos jellemgyengeségek kipellengérezése. Az ellenforradalmi kurzus emblematikus figuráinak neveiből előszeretettel formált kisbetűs köznevet (zadravetz, banghabéla és így tovább), s mintaszerűen cirkalmazott, kegyetlenül találó mondatait valódi fegyverként használta. Az elegáns, ám gyenge íróból kormánypolitikussá előrukkoló Pekár Gyulát (kinek deli alakját a múzeumkerti Arany-emlékmű Toldija őrzi) például ilyen fordulatokkal tette nevetségessé, miután az bemutattatta Magyar című, mélyen hazafias színdarabját: "Hiszen tetszik tudni, Gyula bácsi, hogy én tudom, hogy a Gyula bácsi nem marhaságot akar írni és nem tehet róla, hogy a legjobb akarattal is mindig csak azt ír, de tetszik tudni, Gyula bácsi, ebben a gyalázatos irodalomban a szándék egyáltalán nem fontos. A szándék lehet nemzeti - ugye, Gyula bácsi, maga mindig szép nemzetit akar írni, ugye? - de azér' az írás mégsem írás, hanem izé. Nemzeti izé. Én tudom, ne sírjon, Gyula bácsi, én tudom, hogy maga szeretne, csak nem tud, de kérem szépen jön ez a büdös Utókor és csak azt kérdi, hogy a Gyula bácsi tudott-e? Hát nem tudott, ezt meg köll adni a Gyula bácsinak. Pedig milyen szép derék ember a Gyula bácsi!"
Gábor az emigrációban hamar szembekerült a legkülönfélébb árnyalatú oktobristákkal, cikkek sorozatában támadta Jászi Oszkárt, s radikális, társutas polgárból mindinkább hivatásos bolsevik pártharcossá alakult át. A Lukács Györgygyel és Révai Józseffel baráti viszonyt ápoló író illegális pártfeladatokat végzett Franciaországban, majd lebukása után nemcsak onnan, de Ausztriából is távoznia kellett. Az elkövetkező éveket Berlinben töltötte, ahol nem csupán új, mozgalmár feleséget talált magának Olga Halpern személyében, de a Pravda kiküldött tudósítójává is válhatott. Vonalasságukban is figyelemre méltó, kesernyés magyar versei mellett immár német nyelven is alkotott - főleg antifasiszta - költeményeket, s nyelvismeretének a politikai és az irodalmi életben egyaránt komoly hasznát látta. Azután is, hogy 1933-ban Moszkvába települt, s ott az Új Hang főszerkesztőjeként az antifasiszta propaganda egyik szorgos munkása vált belőle. A nagy moszkvai tisztogatásokat átvészelve a második világháború éveiben írásban és a Szovjetunióból sugárzott Kossuth rádión keresztül egyaránt tovább folytatta publicista működését: kommentálta a háború fejleményeit s a Magyarországról érkező híreket, újfent nagyokat ütve Horthy elitjén, majd az abból eredeztetett Szálasi-rezsimen.
Negyedszázados távollét után, 1945-ben Gábor Andor hazatérhetett, s kommunista tollforgatóként immár a hatalmon belülre kerülve mondhatott ítéletet a siófoki vérfürdőmester letűnt kurzusáról, s persze a kurrens polgári pártokról és nem utolsósorban a katolikus egyház hazai fejéről, Mindszentyről. A Szabadságban és az általa alapított és elkeresztelt Ludas Matyiban a humor itt-ott még felvillanó szikráival, a közállapotok egy-egy szellemes gúnyrajzával, ám mi tagadás, döntően kellemetlenül fenyegető harci modorban űzte tovább szatirikus mesterségét. 1949 januárjában okkal kijárt neki az a köszöntő, amelyet Rákosi Mátyás fogalmazott ekképpen: "Kedves Gábor elvtárs!
Engedje meg, hogy hatvanötödik születésnapja alkalmával meleg kommunista és baráti üdvözletemet küldjem Önnek, pártunk régi, lelkes és derűs harcosának."
S mégis, 1949-et követően szélárnyékba került a derűs harcos: utolsó könyvéről nem jelent meg méltatás, a Rákosi 60. születésnapját köszöntő gyűjteményes kötetbe szégyenszemre nem kértek tőle szöveget, s még a Kossuth-díjat is csak a halálát követően, posztumusz ítélték oda Gábor Andornak. Úgy lehet, nemigen tudtak mit kezdeni vele, s mintha bizony az a "büdös Utókor" is gondban lenne ezzel a bámulatosan tehetséges, több műfajban is remeklő, ám zavaróan elvörösödött íróval.
