Én egy finom angol úr, mértéktartó, illedelmes, hangom, mint a lágy selyem... - ez a melodikus önjellemzés ugyan Henry Higginstõl, a fonetika boszorkányos tudású professzorától való, ám a jeles történész, Ian Bostridge úgyszintén egykönnyen eldalolhatná magáról. A sokszorosan kimûvelt kultúrájú, arisztokratikus eleganciájú énekes persze nem Loewe musicaljébõl citált sokak által oly régen áhított pesti fellépésén, hanem a XVIII. század nagy tenorjainak hangzó emlékezetét idézte Händel, Scarlatti, Vivaldi áriáival - valamint egy friss megfázás sajnálatos következményeinek mesteri kontrollálása révén. Az énekes Bostridge ezúttal is sokat köszönhet a kora újkor kultúrhistóriáját dicséretes buzgalommal kutató énjének, hisz' az angol John Beard, a modenai Francesco Borosini és a bolognai Annibale Pio Fabri, vagyis az õseredeti három tenor (miként múlt csütörtöki, a Guardianben megjelentetett cikkében maga Bostridge formulázta) egykori mûködése és repertoárjának reánk maradt része az operatörténet egyik legérdekesebb, átmeneti fázisát teszi érzékletessé. A korszakot, amikor a tenor még korántsem számított az operai univerzum istenkirályának, ám amikor egy-egy nagy énekes képességei már jócskán kezdték felértékelni a majdan világuralomra törõ hangfajt. Ezt, vagyis az EMI-nál A három barokk tenor cím alatt frissen megjelentetett programot kínálta számunkra a pesti koncert, amelynek nem pusztán kísérõje, de legalábbis egyenrangú partnere volt Fabio Biondi mintaalakulata, az Europa Galante. A dús zenekari szakaszokat és mértéktartóan adagolt tenoréneklést kínáló est a ráadásokban végre Bostridge derûjét is felszabadította: Ariodante áriáját, azaz a szívének rég kedves Scherza Infida pazar elõadását követõen mint búsképû lovag (Conti 1719-es bécsi operájának Don Chisciottéjaként) vígoperai tempóval, s nevettetve búcsúzott tõlünk.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, október 22.
*****
