koncert - IAN BOSTRIDGE ÉS AZ EUROPA GALANTE

Zene

Én egy finom angol úr, mértéktartó, illedelmes, hangom, mint a lágy selyem... - ez a melodikus önjellemzés ugyan Henry Higginstől, a fonetika boszorkányos tudású professzorától való, ám a jeles történész, Ian Bostridge úgyszintén egykönnyen eldalolhatná magáról.
Én egy finom angol úr, mértéktartó, illedelmes, hangom, mint a lágy selyem... - ez a melodikus önjellemzés ugyan Henry Higginstõl, a fonetika boszorkányos tudású professzorától való, ám a jeles történész, Ian Bostridge úgyszintén egykönnyen eldalolhatná magáról. A sokszorosan kimûvelt kultúrájú, arisztokratikus eleganciájú énekes persze nem Loewe musicaljébõl citált sokak által oly régen áhított pesti fellépésén, hanem a XVIII. század nagy tenorjainak hangzó emlékezetét idézte Händel, Scarlatti, Vivaldi áriáival - valamint egy friss megfázás sajnálatos következményeinek mesteri kontrollálása révén. Az énekes Bostridge ezúttal is sokat köszönhet a kora újkor kultúrhistóriáját dicséretes buzgalommal kutató énjének, hisz' az angol John Beard, a modenai Francesco Borosini és a bolognai Annibale Pio Fabri, vagyis az õseredeti három tenor (miként múlt csütörtöki, a Guardianben megjelentetett cikkében maga Bostridge formulázta) egykori mûködése és repertoárjának reánk maradt része az operatörténet egyik legérdekesebb, átmeneti fázisát teszi érzékletessé. A korszakot, amikor a tenor még korántsem számított az operai univerzum istenkirályának, ám amikor egy-egy nagy énekes képességei már jócskán kezdték felértékelni a majdan világuralomra törõ hangfajt. Ezt, vagyis az EMI-nál A három barokk tenor cím alatt frissen megjelentetett programot kínálta számunkra a pesti koncert, amelynek nem pusztán kísérõje, de legalábbis egyenrangú partnere volt Fabio Biondi mintaalakulata, az Europa Galante. A dús zenekari szakaszokat és mértéktartóan adagolt tenoréneklést kínáló est a ráadásokban végre Bostridge derûjét is felszabadította: Ariodante áriáját, azaz a szívének rég kedves Scherza Infida pazar elõadását követõen mint búsképû lovag (Conti 1719-es bécsi operájának Don Chisciottéjaként) vígoperai tempóval, s nevettetve búcsúzott tõlünk.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, október 22.

*****

Neked ajánljuk

Ezeket fogadtuk meg a legtöbben 2023-ra

  • Fizetett tartalom

Az alábbi, 2023-ra vonatkozó best of újévi fogadalmak ugyan kifejezetten egy amerikai felmérés eredményei, de nem meglepő módon könnyen megtalálhatjuk a listában a saját titkos vagy kevésbé titkos vágyainkat is.

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.