Retróállomás - ezt a szóviccet sugallja a nyelvi játékokra fogékony operettista számára a Szerdán tavasz lesz plakátja, s korántsem alaptalanul, hiszen a Szép nyári nap nyomában az új bemutatóval immár a nyolcvanas évek derekáig ért az operettszínházi időutazás. A cselekményben közelebb lépett a jelenkorhoz, míg hangzásvilágában némiképp eltávolodott tőle, hiszen az idős és részint saját korábbi szerzeményeiből gazdálkodó Fényes Szabolcs akarva-akaratlanul is a múltat idézte zeneszerzői működésének utolsó, hatodik évtizedében. S bár a korszerűség vágya bizonnyal ott munkált a komponistában, legvonzóbb formáját aligha meglepő módon mégsem a naprakészség látszatát imitáló számokban nyújtotta, hanem éppenséggel azokban a slágerekben, amelyeket a hatvanas-hetvenes évek bármely táncdalfesztiváljára beadhatott volna. Ilyenből négy is akad a most retroperettként felcímkézett műben, s ez a mennyiség akár elegendőnek is bizonyulhatna egy hangulatosan múltidéző estéhez. Ám hogy mégsem elegendő, azért elsősorban az eredetileg Bacsó Péter által jegyzett s frissiben Ari-Nagy Barbara és Gém György kezei közt is áthaladt drámaalap kárhoztatható. Bizony már a Macskák pesti premierjének közvetlen szomszédságát megsínylő 1983-as ősbemutatót is főként az egyszerre lapos és a végtelenségig hosszadalmas szövegkönyv terhelte meg, s ezen érdemben a mai átdolgozók sem sokat változtathattak. A bírósági tárgyalást keretként felhasználó történet, amely a társtalan és szintúgy a társas magány elleni küzdelem témáját taglalja, sajna inkább csak a hazai peres eljárások közismert hosszadalmasságát teszi zavarba ejtően érzékletessé. Különösen, hogy hamar kiderül: Fényes Szabolcs a csúcspontok között jókora szakadékokat hagyott, s így az olykor negyedórákra megtorpanó dallaminvenció sem feledtetheti velünk a sztori kínos emészthetetlenségét.
Noha Somogyi Szilárd rendezése jószerint mindent meg- és kipróbál a figyelem fenntartása érdekében, e széttartó kísérletek - a sajtóbemutatón látottak alapján - igen komoly hibaszázalékkal működnek a színpadon. Akad itt vetítés (ötletes, papírforma szerinti és vásottan közhelyes egyaránt), ügyesen felröptetett szerelmespár, korjellemző népség-katonaság, sikerületlen vagy szimplán zavaros elmélyítési kísérlet (arctalan ballonkabátosok kerengésével és világértelmező ringlispíllel), s még számtalan egyéb próbairány. A csúcsra forgatott és olykor határozottan túldíszletezettnek bizonyuló színpad mégis leginkább akkor válik az élményteremtés terepévé, amikor elszabadul rajta egy-egy lendületes Fényes-sláger. Mert bár a rendezői ötletelés itt-ott még ezeket a perceket is megterheli (különösen az Isten, óvd a cipőm első felhangzásakor), ám a zenés játék címadó száma, az akár az asszonyi rezignáció himnuszaként is értelmezhető Köszi, köszi vagy épp a Halló, nagyvilág máig hatásos tudatmódosító szer - még a kritikus számára is.
Valódi szerepek, érdemleges játszanivaló híján a fellépő színészek különb-különbféle megoldásokkal próbálkoznak a személyes és egyszersmind a kollektív siker érdekében. A Nagymező utca túloldaláról átránduló Kozák András egykori szerepében Mészáros Árpád Zsolt bírja őszinte rokonszenvünket, még azzal együtt is, hogy a csóró értelmiségiből magányvállalkozóvá előrukkoló figurát bizony nemigen teszi valószerűvé, s ráadásul a prózai poentírozással is akadnak számottevő problémái. Ellenben megragadó őszinteséggel énekel, ami különösen tiszteletreméltó egy ilyennyire lengeteg szerepben: énekszava súlyt ad, sőt emberi hitelt kínál Kis Flóriánnak. A fogorvos és elhagyott feleség komplex szerepében felléptetett Janza Kata is dalra váltva nyújtja legjobb perceit: színészi játékának feszélyezettsége ugyan ilyenkor is érzékelhető marad, ám a hang valódi drámát teremt, s ez nem potomság. Az előadás túlnyomó részében sztereotipikus Kádár-kori bölcsészlánnyá maszkírozott Vágó Zsuzsi és a körvonalazható szerep nélkül sertepertélő Kerényi Miklós Máté számára a tánc kínál pár percnyi oázist a terméketlen színpadi jelenlét sivatagában, míg egyebekben lendületesen, ám fel-felsejlő zavarral küzdik át magukat a dramaturgiai üresjáratok és a logikai bakugrások vegyes váltóján.
Az 1983-as ősbemutató dísze Dajka Margit volt, s az ő grófnői szerepében ezúttal Oszvald Marika művel csodát. Miközben saját, váltig lehengerlő temperamentumát bámultatja, még arra is képes, hogy egy-egy hangsúlyával, méltóságos kiállásával megidézze legendás szerepelődjét. Énekes magánszáma pedig számottevő melódia nélkül is a nyílt színi katarzist kísérti, nagy kár, hogy az öniróniát és a szentimentális kedélyt elegyítő betét utolsó szakasza jócskán elméri az ízléses hatásvadászat mezsgyéjét. Faragó Andrással most is derűsen furcsa, ám hibátlanul összeillő párt alkotnak, s mindehhez a tekintélyes körméretű táncos-komikus harsány pillanataiban is stílusos operettszínészi perfekcióját és koridéző hitelét is újfent bizonyította. Úgy lehet, kettejüknek és a Makláry László vezényelte zenekarnak tán még el is hinnénk azt a szerdára prognosztizált kikeletet.
Budapesti Operettszínház, október 21.
