"Emeljük a tétet" - ezzel a nagyralátó szlogennel az ajkán rugaszkodott neki az idei évadnak az Operettszínház társulata, s ha már e közérdekű információt a Szerdán tavasz lesz bemutatójáról szólva el is mulasztottuk továbbadni lapunk olvasóinak, hát a Koldusopera múlt pénteki premierje valósággal kiköveteli az önérzetesen merész fordulat citálását. Brecht és Weill közös remeke ugyanis vitán felül olyasforma feladat elé állította az előadás megálmodóit s a musicaljátszás Nagymező utcai gyakorlatán pallérozott énekes színészeket, amit eredetibb kifejezés híján komoly kihívásnak szokás nevezni. Mert túl a megemlékezés tiszteletre méltó gesztusán (a darabot kereken ötven éve mutatta be - az eredeti hangszereléssel és a teljes zenei anyaggal - a mai Thália falai között az úttörő szerepű, ám rövid éltű Petőfi Színház), Béres Attila rendező a Koldusoperával alighanem egyszerre próbálta színészi megújulásra, fejlődésre késztetni az Operettszínház népes rajongótáborral bíró sztárjait és ambiciózus sztárjelöltjeit, valamint izgalmas, kísérletezésre és kockázatvállalásra bátorodó, inspiratív műhelyként fölmutatni teátrumát. A rokonszenves szándéknak tehát már önmagában is kijár az elismerés, még akkor is, ha a bemutatóra elővezetett produkcióban olykor a kívánatosnál érzékletesebbekké váltak az átmenetiség jegyei, a korábban elsajátított játékmodor bevésődései, s mit tagadjuk, néha bizony a művészi sokatmondás merőben formális gesztusai is.
Merthogy a fentebb körvonalazott felnőttoktatási szándék, amely akaratlanul is oly áthallásossá tette a címben idézett s eredendően a közönségnek adresszált fordulat gyakori visszatérését, ezúttal inkább valamiféle gusztusosnak szánt külsődlegességgel párosult, semmint a Koldusopera jelenvalóságának zavarba ejtő és szembenézésre késztető érzésével. Mert a változatos stilizációs megoldások végeredményben szinte kivétel nélkül a távolítás mozzanatát erősítették: akár a filmes-némafilmes ötletek kibővített tárházára, akár a fehérre mázolt arcokra, akár Horesnyi Balázs ugyancsak fehér s hozzá mindvégig erős dőlésszögben játszó díszletére gondolunk.
Úgy tűnt, a díszlet hangsúlyozott letisztultsága, a darabot nyitó esernyős felvonulás vagy épp a dizőzmikrofon alkalmazása mintha olyasféle allúziók körvonalazására tett volna kísérletet, amiket ideális esetben a színészi játéktól és jelenléttől remélhetnénk. A rendezés ugyanis - helyesen mérve fel a lehetőségeket - a bohózati, s még inkább a burleszkkomikum felé terelgette a színészeket: néhány nyilvánvaló túlhajtással (mint amilyen Polly és Lucy bokszmeccse vagy Lucy és Maxi elektrosokkos gegje), de azért jó pár üdítően szórakoztató színházi pillanatot teremtve. Az elkönnyüléssel kacérkodó előadás fő erejének azután kevéssé csodálnivaló módon nem a darabból oly erőteljesen ágáló kapitalizmuskritika jelenetezése bizonyult, hanem a nemiség körüli, amúgy szintén autentikus témázgatás. A szexuális szolgaságról szóló ballada alatt édességet nyalakodó rosszlányok, a Bicska Maxi és Tigris Brown Ágyúdalát (benne Blum Tamás klasszikus rímével: "és volt egy ágyúnk, / az volt az ágyunk") átmelegítő férfibarátság vagy a bordélyjelenet sutaságában is érzéki poentírozása, megtetézve a lányok között immár nem újságot olvasva, hanem lábkörmeit lakkozva lebzselő Jakabbal az előadás seregnyi pontján igazolták a tematika eleven terjeszkedését.
A Bicska Maxiként felléptetett Dolhai Attila mindvégig igen fegyelmezetten, jelenlétét uralva működött, ám színpadi hatalma csak ritkán terjedt túl az önuralom határain. Életerős figurája és énekhangja, valamint a túljátszástól óvakodó magaviselete okvetlenül dicséretet érdemelt, azért pedig aligha kárhoztatható, hogy Maxi nevezetes zárszavát mindössze csekély hitellel mondta fel. (A drámairodalom rejtélyei közé tartozik, hogy szemben számos évszázados múltú monológgal, miért tűnik oly problematikus frissességűnek ez a bankrablást és a bankalapítást összecsengető, vagyis hát váltig aktuális pár mondat.) Polly szerepét Szinetár Dóra rokonszenves nyerseséggel, jelmezében megtépázva játszotta, azonban némi musicales tetszelgést még a songjaiból is kihallani véltünk. Szabó P. Szilveszter mint Bicska Maxiba bódult rendőrfőnök még meglehetősen sokat idéz démonoskodó-szemmeresztgető modorából, ám erős színpadi jelenléte sokat javít az összbenyomáson. Peller Anna (Kocsma Jenny) számára a nyitó Cápadal jelenti a leghálásabb és legsikerültebb pillanatot, míg a szemén kalózkötéssel közlekedő Siménfalvy Ágota (Peachumné) láthatóan kiélvezi az elgyötört asszony komikusra vett szerepét. Férjét, a kolduskirályt a vendég Balikó Tamás adja: ugyan némiképp alulartikulálva szövegét és alulénekelve szólamát, ámde jószerint egymagában is erőteljesen képviselve a mű didaktikus-moralizáló vonalát. Maxi bandájából, melynek soraiban ezúttal - felettébb szolid örömünkre - Chaplint és a South Park Kennyjét is ott leltük, a feminin jegyekkel kiugratott Szabó Dávid aratta a legnagyobb sikert.
A Bolba Tamás zenei irányítását és perfekt karmesteri ténykedését dicsérő előadás záró perceire "civil" tinédzserek, az Operettszínház legifjabb gárdájának tagjai is a színpadra szaladnak, hogy a már beérkezettekkel együtt énekeljenek a rendet szétfeszítő éhségről. Túljátszottságában is hiteles a pillanat, még ha ezúttal nem is a kenyérre vágyó éhséget ismerjük fel a kamaszok mohó előrukkolásában.
Thália Színház, december 3.
