A zenetörténetből ismerős gyakorlat, hogy az operakomponista - szűkében lévén az időnek vagy a munkakedvnek - egy korábbi műve nyitányát illeszti új operája elé. A Budapesti 'szi Fesztivál, az Opera és az Új Színház közös bemutatóján most mintha e Rossini által előszeretettel gyakorolt praxis fordítottja vált volna érzékletessé: a nyitány kétségkívül a Csodálatos mobilvilág című "operatórium" számára íródott, ám maga a mű mindössze formálisan - részint esetlegesen, részint erőltetetten - kapcsolódott a nagyralátóan körvonalazott multimediális témaválasztáshoz. A blődlivel kacérkodó technikai bevezetőt követően a nézőtérre kiosztott mobilkütyükből felcsörgő nyitány ugyanis ötletként és megvalósult kompozícióként egyaránt stílszerűnek és tetszetősnek bizonyult. Ám maga a cselekmény, amely a Hír angyalának szerepében a nézők feje fölé belengetett Tóth János énekszavával vette kezdetét, leginkább a humor nélküli bohózat, a házassági pangástörténet és a kortárs falvédőbölcselet zsánereit elegyítette. S bár az utóbbi műfaj kínált néhány tematikus közhelyet ("Mutass egy telefont, s enyém a lelked") és költőivé emelt fordulatot ("A térerőt akár egy szárnyat... én rátok terítem..."), azért a cellaadatai alapján hűtlennek vélt depressziós feleség meg az adatfeldolgozásban elmerülő, erősen anyás férj története egészében meglehetősen kiábrándítónak találtatott. A librettista Szálinger Balázs és némiképp bizonytalan státuszú irodalmi munkatársai (Lőkös Ildikó, Szikora János, Vörös Róbert) az ambícióval emlegetett moralitástörténet helyett inkább csak banalitástörténetet alkottak, s az általuk színre szólított elvont alakok (A Jó, A Rossz, A Lelkiismeret, A Hír angyala) is mindössze az üresen ásító erőltetettség, hogy ne mondjuk, a mache érzését keltették bennünk.
A tizenhat vagy huszonnégy jelenetből álló játékot (a segédanyagok mindkét számot emlegették, a személyes gyorsszámolás pedig sajnálatosan nem vezetett eredményre) az egészen bizonyosan éppen hatvanesztendős Szikora János állította színpadra. A születésnapos mester sok videóval, kevés díszletelemmel és szokott rutinjával rendezte be a színpadot, s néhány megoldása ismerősségében is hatásosnak tetszett. A szárnyacskás, rolleren száguldozó AJó és ARossz, vagyis az áldozatosan közreműködő Nemes Wanda és Bánsági Ildikó jeleneteinek céltalanságát és a szinte az egész darabot keresztülviccelgető mobilfilozófiát azonban ő sem tudta elfeledtetni, s mi tagadás, a Mátrix lecsurgó szám- és betűsorainak unt látványa sem érdemelt pardont.
A legkedvezőbb benyomásokat Márta István zenéjéről nyertük ezen az estén. Könnyűszerrel befogadható és ismerősen lakályos zenei térerőt vont körénk a szerző, s a Szennai Kálmán által vezényelt kamaraegyüttes mindvégig perfekt módon szállította a kreatívan elszórt idézeteket, a posztmodern zenei köznyelv - diszkón és technón inneni - hangzó anyagát. Az énekesek számára kevesebb lehetőséget kínált a mű vokális része, így a főszereplő Derecskei Zsolt és társai elsősorban színészi játékukkal igyekeztek kitűnni - ki több, ki kevesebb sikerrel.
A Csodálatos mobilvilág ősbemutatója negyed kilenc táján már véget is ért. S bár a mű viccnek még így is túlságosan hoszszú, példázatnak pedig menthetetlenül lapos, ám mint kortárs opera könnyen fogyasztható. S még a mobiltelefont sem kell kikapcsolni a megtekintéséhez!
Új Színház, október 9.
