Tudni szeretném - énekli és firtatja bő tucatnyi alkalommal a Názáreti világsikerének okát a rockopera címadó dalában a táncos lábú kórussal megtámogatott Júdás, s a magyarázatot fürkésző kíváncsiság alkalmasint a darab elnyűhetetlen népszerűségére, ha tetszik, nemzedékeken átívelő recepciójára is egykönnyen kiterjeszthető. Mert amíg a Hair - mint azt két hónapja Szegeden megtapasztalhattuk - mára szolid negyvenessé lanyhult, addig a lemezen 1970, színpadon pedig 1971 óta hódító webberi mesterremeken szemmel láthatólag és főleg jól hallhatóan nem fog az idő. Tovatűnhetett a hippikultúra, s megváltozhatott az évtizedek során a rockzenéhez vagy épp a nagyzenekari hangzáshoz való viszonyunk csakúgy, mint a kereszténység helyéről és szerepéről vallott nézeteink, ám a Jézus Krisztus Szupersztár ma éppoly erőteljes és vonzó alkotás, mint egykoron. Az időközben angol főrenddé ütött komponista ugyanis ebben az egyébiránt atipikus művében sem tagadta meg önmagát, s jószerint minden számba az éppen elegendőnél kétszer többet pakolt - drámai történésből és dallaminvencióból egyaránt. Ez a magyarázata annak, hogy a Szupersztárt tán még akarattal sem lehet elrontani, s hogy rutinrendezéssel és jelzett díszletekkel legalább akkora esélyt kínál a táblás házakkal futó sikerszériára, mint ha a rendezői lángelme és a kiállítás vetekszik egymással a fényességben.
Nem vitás, a Madách Színház friss bemutatója inkább az előbbi megközelítéssel rokon: az előtérbe tolakodástól és a rendezői öntetszelgéstől mindig oly' rokonszenvesen tartózkodó Szirtes Tamás ezúttal a szokottnál is visszafogottabb formát mutat. Az ugyan egyéni gusztus dolga, hogy az előadási gyakorlatot korántsem feszegető produkciót okosan letisztultnak vagy éppenséggel ötlettelenül közhelyesnek, netán szimplán üresnek véljük, s mi tagadás, a suta és sokszorosan kiismert animációs díszletmegoldások (díszlet: Rózsa István) is jócskán vitathatónak bizonyulnak, ám a meghitten népszerű számoknak tág teret nyitó s a főszereplőket rendre előnyös helyzetbe navigáló rendezői gondoskodás mindenesetre Szirtes eldisputálhatatlan érdeme marad. Aminthogy érdemekről szólván sötét hálátlanság lenne említetlenül hagyni a Szupersztár meghonosításán már a hetvenes években sokat fáradozott Miklós Tibor nevét, aki a mostani bemutatóra jelentős részben átdolgozta saját korábbi magyarítását. Igaz, mindössze mérsékelt sikerrel: a dalszövegek ugyanis váltig a korai öregedés tüneteit mutatják, s ami a prozódiát illeti, a bökkenők olykor egészen kárba veszettnek mutatják Kodály Zoltán e tárgyban kifejtett munkálkodását.
Az általunk látott mindkét szereposztás két erős musicaltenorral rugaszkodott neki Jézus és az iskarióti áruló tanítvány egyoldalú, ám annál elkeseredettebb harcának. Feke Pál festőien maszkírozott és kezdettől halálra szánt, magasztos Jézusát a színpadi jelenlétében és énekszavában egyaránt hiszteroid, minden ízében nyughatatlan Serbán Attila Júdása opponálta: az igényes és energikus szólamformálás mindkettejük színpadi teljesítményét jótékonyan megemelte, míg a két figura között elpangó kémiát Feke meglepően és egyszersmind üdítően lírai hangütéssel, Serbán pedig vérre menően kamaszos lendülettel pótolta. A másik kettős nyilvánvalóan kevesebb rutinnal mozgott szerepeiben és a Madách színpadán: Tóth Attila korai Vikidált idéző, naivan érzelmes és indulatos s a saját megváltói küldetését nehezebben felvállaló Jézusa és az olykor aprókat botló, ámde remek kiállású Száraz Tamás keserű kárhozottja mégis az isteni terv összeillőbb párosának tűnt. Polyák Lilla, illetve Gallusz Nikolett személyében mindkét estére jutott egy-egy pompás Mária Magdolna: Polyák érzékien szép éneklése és drámai erejű jelenléte beteljesítette, míg Gallusz szemérmesen visszafogott, mégis szexepiles produkciója örvendetesen megcáfolta előzetes várakozásainkat. A két szereposztásnyi gárdából okvetlenül említést érdemel még az operaházi kormos basszusát fölényesen kamatoztató Szvétek László (Kajafás), illetve a credóba akaratlanul belecsöppenő Pilátust fájdalmasan elveszett és intenzív lelki életet élő fiatalemberként fölmutató Posta Victor.
Heródes voltaképp egyetlen parodisztikus énekszámból álló szerepét az első alkalommal Szerednyey Béla, míg másodjára Ádok Zoltán játszotta. Szerednyey sérülékeny vokális teljesítményét látványosan feledtette a színész harsány és roppant életteli magaviselete, ellenben Ádok korrekt éneklése ezúttal kevésnek bizonyult: az előadás egyetlen, az átdíszletezést kitakaró s ilyesformán elhagyhatatlan miniatűr ráadásában az énekes - túl ezeregy sztárinterjún - meglehetősen lagymatag taps és mérsékelt hőfokú közszeretet közepette kényszerült az ismétlésre.
Amiként Szirtes Tamás rendezése, úgy Tihanyi Ákos koreográfiája is az ismerősség lakályos érzésének fölgerjesztésében és az önkorlátozásban jeleskedett. Utoljára tán Zac Efron retro táncjelenetében (Megint 17) láthattunk olyasforma fél percbe sűrített mozdulattörténeti zanzát, mint amilyenekkel most a Szupersztár előadási hagyományának közhelyeit idézték az ensemble táncos betétei - a mozgó dekoráció szerepén szigorúan belül maradva.
Madách Színház, szeptember 17. és 19.
