"Ez a kislegény mindnyájunkat feledésre fog ítélni" - a hagyomány szerint valahogy ilyesformán formulázta elismerését a saját korában lelkesen ünnepelt komponista, az idős Johann Adolph Hasse, miután 1771. október 17-én megtekintette a 15 esztendős Mozart Ascanio Albában című ünnepi színjátékát. A jóslat beteljesült, mi több, az operaszerző Mozart nem csupán meganynyi jeles pályaelődjét, de jószerint még kamaszkori önmagát is két évszázados homályba takarta. Mert bizony Mozartnak az Idomeneo előtt írt mintegy tucatnyi zenés színpadi művét, operáját (dramatikus szerenádját, szakrális témájú Singspieljét, kísérőzenéjét stb.) jelentős részben csak mostanság fedezi fel magának a nemzetközi operajátszás. E folyamat legutóbbi, szimbolikus jelentőségű áttörése kétségkívül az a salzburgi rendezvénysorozat volt, amely 2006-ban az isteni gyermek születésének 250. évfordulóját ünnepelvén, szép sorban Mozart valamennyi színpadi művét a műsorára tűzte. Az Ascanio Albában karmestere akkor éppenséggel az a Fischer Ádám volt, aki lám, most Budapesten is színpadra segítette az Operaház repertoárján eddigelé még soha föl nem bukkant alkotást.
Fischer Ádám elkötelezettsége, ügyszeretete természetesen akkor is méltatást érdemelne, ha az Ascanio mindössze csak egyszerű zsengének, tinédzserkori stílusimitációnak bizonyult volna a pesti bemutatón. S különösképpen méltatást érdemel azok után, hogy lendületes és megejtően szellemes interpretációjával a kiváló dirigens nyilvánvalóvá tette: a Ferdinánd Károly Antal osztrák főherceg és a modenai örökösnő, Maria Beatrice Ricciarda d'Este dinasztikus egybekelését ünneplő opera több derűsen formás ujjgyakorlatnál, alkalmi használatra rögtönzött könnyed sziporkánál. Mert bár az Ascanio minden fiatalos szertelenségével együtt sem feszítette szét a korabeli operai köznyelv kényelmesen belakott kereteit, azért Mozart még e meghaladásra ítélt, és döntőrészt épp őáltala meghaladott stílben is remekelt: volt légyen szó akár hatásosan formált énekszólamokról, akár a zenekari árokból felsistergő kíséret kirobbanó energiájáról, vagy a bánat és a kétségbeesés zenei ábrázolásának ámulatosan gazdag eszköztáráról.
A Mária Terézia császárné anyai és uralkodói gondosságát dicsérő milánói házasság ünnepi kísérődarabja kevéssé meglepő módon az anyai és az uralkodói abszolút hatalom áldásait, valamint a már ismeretlenül egymásnak szánt fiatalok lángoló szerelmét énekelte meg - obligát mitológiai környezetbe helyezve a cselekményt. Vénusz istennő nemcsak várost építtet fiának, Ascaniónak, de méltó párt is talál számára Silvia nimfa személyében, s a két fiatal között tiszta, érdekektől mentes, tartós szerelmet gerjeszt. (Klasszika-filológiai fürkészést érdemlő kérdés, hogy miként lett az évszázadok során a nagymamából anya, Aeneas szülőjéből az Itáliáig elbolygó trójai hős gyermekének anyja.) A rendezés mellett a díszlet- és jelmeztervezésre is közösen vállalkozó Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra számára ez a szolidan tételezett történet az életkezdés, a felnőtté válás érzelmi viharairól és kirobbanó energiáiról, valamint a félig még gyermek zseni játékosságáról szól, s így a produkció is egyszerre közelítene a játékos irónia és a nagy érzelmek regisztereihez - hol több, hol kevesebb sikerrel.
Az Operaház tervrajzát (átnézeti rajzát?) díszletül használó előadás így Vénusz várostervező irodájában indul, ahol iskolai egyenruhás személyzet bíbelődik a vonalzókkal, míg a magasból le nem ereszkedik a mindent látó - üzemi - háromszög alatt trónoló anyaistenség, aki nemcsak reprezentatív anya és isten, de tényleges vállalatvezető is. Unatkozó-ábrándozó fiát (akinek trikóján e kérdés virít: Hol van Silvia?) szerelmesének felkutatására biztatja, természetesen rangrejtve, hogy a szerelem tisztasága jó előre kiálljon minden próbát. Ascanio öltönyét a pásztorok szabad világának egyenfarmerére cseréli, szert tesz Silvia lufijára, kedvesét keresve bolyong a munkaasztalokból kirakott labirintusban, s a cipőfetisiszta divattervezőt formázó Vénusz-pap, Aceste kezéből végül boldogan nyeri el Silviáját. Egyebekben a játék néhány derűsen ötletes pillanata, mint amilyen a menyasszonyi ruha dobozába gondosan becsomagolt Silvia kis jelenete elegyességében is igen rokonszenvesnek mutatta Parditka és Szemerédy működését.
Az énekesek közül a legnagyobb közönségsikert a Fauno szerepébe beugró Kolonits Klára aratta. Megérdemelten, hiszen a szerepére kirótt flegmán mórikáló játékmesteri feladatokat ügyesen teljesítette, s bár a második felvonás elején felhangzó áriájának virtuóz szakaszát érezhetően elsiette, azért vokális teljesítménye is imponáló bravúrnak bizonyult. A címszerepben Schöck Atala a fiatalos elragadtatás, a szélsőséges érzelmek között ingadozó, szögletes kamaszosság ábrázolásával diadalmaskodott, míg a Silviát éneklő Fodor Gabriella számára a szélső kétségbeesés, a kötelességtudat és a szerelem érzésének nagy lelki játszmája kínálta a művészileg legnemesebb pillanatokat (a második felvonás Infelici affetti miei kezdetű áriája különösen szépen sikerült). Wierdl Eszter Vénusza eleganciájával, Megyesi Zoltán Acestéje pedig az istennő piros cipője iránt táplált sóvár rajongásával keltett megérdemelt feltűnést. A jelzésszerűen a színpadi játékba is beleelegyedő Fischer Ádám kellőképpen feltüzelte zenekarát, amely ezúttal majd' mindvégig stílusosan és lendülettel muzsikált. A kórus sajnos nemegyszer adott okot panaszra szétcsúszó belépéseivel és olykori tétova színpadi téblábolásával.
Operaház, december 12.
