ÛRTURISTÁK

Tán mert a legtöbbünk már a villanykapcsoló titokteljes rejtélyét is megemésztetlenül illeszti napi gyakorlatába, bizony az űrhajózásra (s a tudomány megannyi más kortárs diadalára) jobbára csupán kampányszerűen tudunk rácsodálkozni. Túl a szuperhatalmak hajdani versenyfutásán, legutóbb az űrturizmus újdonat intézménye kínált ilyen lehetőséget: a 20 millió dollárért elérhető "végső álom", a kitenyésztett kozmonauták mellett immár hétköznapi civil milliárdosok számára is megszerezhető élmény alighanem nagyobb publicitást kapott, mint a szovjet-orosz és amerikai űrprogramok utolsó két évtizede együttvéve.

Erről a jelenségről szól Christian Frei tavaly elkészült s azóta már a Sundance fesztiválon is díjazott dokumentumfilmje - líraian el-elmélázva, ám elgondolkodtatóan egymás mellé iktatva a fent és a lent, a Nemzetközi Ûrállomás és a Bajkonurt körülburjánzó kazah valóság ábrázolatát.

Amíg a narrátorként foglalkoztatott, rokonszenvesen pösze norvég fotós kedves banalitásait hallgatjuk a néhai Szovjetunióról és annak egykoron oly diadalmas űrhódításairól, elénk tárul a posztszocialista lepusztultság érzékletes közép-ázsiai variánsa. A helyi múzeumban az első bajkonuri számítógép, az 1957-es Ural monstrumát mutogatják, s az űrhajós tematika ma is szinte az egész épített környezetet uralja: hol egy játszótéren, hol egy panelház oldalfalán tűnik fel az égboltot hasító szovjet dicsőség emlékezete. S miközben az iráni születésű amerikai hölgy, a privát űrkutatási alapítványt gründoló Anousheh Ansari a kilövésre készül, az űrhulladékra, visszahulló rakétamaradványokra vadászó serény kazahok jó korán teherautóra szállnak, hogy elsőként érjenek az értékes fémek közelébe, melyekből tető és főzőlábas egyaránt kitelik.

Végezetül Charles Simonyi is felbukkan a filmben, amint űrhajós előtanulmányait folytatja és űreledelt kóstol. Szavaiból kitetszik, hogy alighanem jobban érti és ismeri a közeget, mint az érdeklődő nyugatiak. Hiába, a mi fiunk!