László Ferenc

A két művész három közös zeneakadémiai hangversenyét tartalmazó kiadvány a 2008-as Perényi-esztendő méltó betetőzésének tekinthető. A világraszóló, immár 61 éves csellista előtt tavaly születésnapi koncerttel, portréfilmmel, rádiófelvételeinek revelatív erejű újrasugárzásával hódolt a magyar zenei élet, s ebből a tisztelgéssorozatból emelkedett ki az a három koncert, mellyel maga a régi barátjával összeszövetkező ünnepelt ajándékozta meg a közönséget.

Sárbogárdi Jolán álma megvalósult: művével a hóna alatt valahára csak bevonult az Operettszínházba. Nem épp huszáros rohammal vette be az épületet, s mindössze a félreeső Raktárszínházig jutott, ám az eredmény alighanem így is bőséggel kielégítené a boldogtalan MÁV-alkalmazottat.

Egyhamar az ismeretszerzés józan mámora, a lexikon- és szótárlapozgatás eufóriája keríti a hatalmába a kandi olvasót, aki kezébe veszi az elismert színháztudós, Kékesi Kun Árpád által szerkesztett bedekkert. Ábécérendben 368 színpadi mű zanzáján, legfontosabb adatain s rövid posztmodern kori előadás-történetén kujtoroghat szerteszét a tekintet, s a terjedelmes kötet végén a legfontosabb színműírók életrajzi sommáján túl még majd' egy tucat hazai színház bemutatkozása is ott sorakozik. Nagyvonalú, bőkezű s - a szerkesztő szándékainak megfelelően - valóban "felhasználóbarát" a könyv, amelynek erényei alighanem az elődjével összehasonlítva válnak a leginkább érzékletessé. Az 1981-es kétkötetes Színházi Kalauz (szerk. Vajda György Mihály és Szántó Judit) történeti összefoglalókkal, stílustörténeti áttekintésekkel, ideologikus vakszövegekkel és "mussz" rátétekkel dúsítva, illetve kényszerűen megterhelve látott napvilágot, míg az új változat - megszabadultan e kötelmektől - a praxis, a létező repertoár ismertetésére vállalkozik, s e vállalásában sem ideológiai, sem műfaji korlátokat nem ismer. Ám e nyilvánvaló különbség mellett a rokonság is jól kimutatható, hiszen az anonim szócikkek számos helyen a huszonnyolc év előtti kompiláció megfogalmazásait alkalmazzák, ami mindazonáltal éppen nem válik kárára a szabatos tartalomismertetésekben utazó könyvnek. Egyhamar az ismeretszerzés józan mámora, a lexikon- és szótárlapozgatás eufóriája keríti a hatalmába a kandi olvasót, aki kezébe veszi az elismert színháztudós, Kékesi Kun Árpád által szerkesztett bedekkert. Ábécérendben 368 színpadi mű zanzáján, legfontosabb adatain s rövid posztmodern kori előadás-történetén kujtoroghat szerteszét a tekintet, s a terjedelmes kötet végén a legfontosabb színműírók életrajzi sommáján túl még majd' egy tucat hazai színház bemutatkozása is ott sorakozik. László Ferenc

Tüdővész nélküli Traviata-történet az a szinte operettbe hajló lírai komédia, melyet a Metropolitan Opera HD-közvetítése révén a pesti szerencsések a MűPa Előadótermében szombat este megtekinthettek. Az egyidejűleg a Bartók rádió programján is szereplő darab kimondottan ritka madár a repertoáron, s ezúttal nemcsak gusztusos, de ráadásul szexepillel és attraktivitással gazdagon megáldott előadásban tárta fel könnyed és frivol erényeit.

Váratlan szereplőváltozás árnyékolta be a 2008-as Puccini-évet búcsúztató gálaestet, midőn a nemzetközi A ligás argentin tenor, a maródi Marcelo Ëlvarez alig két nappal a koncert előtt lemondani kényszerült Rost Andreával közös fellépését. Helyére - lírai szopránunk javaslatára és ajánlásával - egy feltörekvő olasz, a harmincas évei közepén járó Stefano Secco lépett, hogy az operairodalom alighanem legismertebb tenoráriáival mutatkozzék be a magyar közönségnek. Legelső megszólalása rögvest rokonszenves, kulturált és muzikális énekesnek mutatta Seccót, ám Rodolfo áriája a Bohéméletből nemcsak arról tanúskodott, hogy nyitószámban vélhetőleg nem méltányos testes magas C-t elvárni egy beugrótól, hanem arról is, hogy a tehetséges művész hangja - nomen est omen - zamatokban és színekben csak mérsékelten gazdag. László Ferenc

A hosszú nevű magyar író pár évtizede még a legolvasottabb szerzők közé tartozott. Korántsem szabványos polgáriassága, merőben önéletrajzi életműve, és a racionalizmust, valamint a stramm nőket népszerűsítő tevékenysége máig kiérdemli figyelmünket.

Appianos "igyekezett leásni a polgárháborúk anyagi alapjaiig" - ezzel a klasszikus marxiánus meglátással ajánlja immáron hosszú évtizedek óta a reménybeli történészek és reményvesztett történelemtanárok figyelmébe az alexandriai születésű görög történetíró művét az elnyűhetetlen Ókori Történeti Chrestomathia. S most, több mint negyven évvel Hahn István alig nyolcszáz példányban megjelentetett becses, s éppenséggel a római polgárháborúk korát tárgyaló részfordítása után végre elkészült az egy-két apróbb töredéket leszámítva teljes magyar Appianos-kiadás.

Az idei ágas-bogas Reneszánsz Év egyik legsikerültebb, kiállításában és okosságában egyaránt vonzó produktuma az Osiris Nemzet és Emlékezet elnevezésű sorozatának Csukovits Enikő szerkesztette kötete. Az emlékév központi figurájának és ürügyemberének szentelt gyűjtés ugyanis - hasonlóan a kiváló sorozat többi darabjához - jószerével pusztán csak a terjedelem által korlátozott áttekintést kínál azokból a változatos műfajú, korú és intenciójú szövegekből, amelyek nagy királyunk mozgalmas életében és legalább annyira eleven utóéletében Mátyás működését, alakját és történelmi jelentőségét tárgyalták. László Ferenc

Szeme rendes, orra rendes, szája rendes, foga ép, különös ismertetőjele nincs. Most nem az újvilági gyarmatra zsuppolt szegény Manon személyleírását adtuk meg, hanem Puccini operájának friss, felújításnál több, új bemutatónál kevesebb előadását jellemeztük, amelynek akárcsak 2001-ben, úgy ezúttal is Valló Péter rutinrendezése biztosított szolid alapot. László Ferenc

A sütőmunkásból lett dalos kedvű mozgalmár, a munkásegység és az 1956-ot követő megtorlás buzgó reklámembere száz éve született. Cikkünk a heves vérmérsékletű tömegszónok korjellemző, s egyszersmind merőben atipikus pályafutását idézi. László Ferenc

Vadromantikus - ezzel a jelzővel szokás sommázni Heinrich Marschner egykoron oly népszerű, ám ma már jobbára csak német nyelvterületen, s ott is inkább historizáló tisztelettel, semmint lelkes rajongással kultivált operáját. S valóban, a záros határidőn belül, szűk egy nap alatt három leányzót elemészteni kénytelen címszereplő, Lord Ruthven története (amely őseredetét egy másik lord, azaz Byron társaságában, közelebbről Polidori doktor horrorisztikus képzeletében lelte), rettegtető fordulataival, szélsőséges figuráival és megejtően kusza cselekményvezetésével bőven megfelel a vadromantikával szemben támasztott elvárásoknak. László Ferenc

Bár a szórólap hajh', de fiatalos kiszólása ("CarmenCET - Ettől behalsz!") tartósan kínos emlék marad, azért a deklarált törekvés, hogy az opera végre vonzóvá váljon a tinédzserek és az ifjú felnőttek számára, lelkesen üdvözlendő. Alighanem a darabválasztás is megfelelő volt: a Carmen egyrészessé sűrített, a fandangós-banderrillós műspanyol kolorittól megfosztott, s a címtoldalék (Central European Time) értelmében itt és most játszódó változata előzetesen kellően attraktívnak tetszett.