Váratlan szereplőváltozás árnyékolta be a 2008-as Puccini-évet búcsúztató gálaestet, midőn a nemzetközi A ligás argentin tenor, a maródi Marcelo Ëlvarez alig két nappal a koncert előtt lemondani kényszerült Rost Andreával közös fellépését. Helyére - lírai szopránunk javaslatára és ajánlásával - egy feltörekvő olasz, a harmincas évei közepén járó Stefano Secco lépett, hogy az operairodalom alighanem legismertebb tenoráriáival mutatkozzék be a magyar közönségnek. Legelső megszólalása rögvest rokonszenves, kulturált és muzikális énekesnek mutatta Seccót, ám Rodolfo áriája a Bohéméletből nemcsak arról tanúskodott, hogy nyitószámban vélhetőleg nem méltányos testes magas C-t elvárni egy beugrótól, hanem arról is, hogy a tehetséges művész hangja - nomen est omen - zamatokban és színekben csak mérsékelten gazdag. Utóbb Mimi és Rodolfo kettősének végén a kényes záróhang ráadásul falsba is csúszott, s ez jó időre el is bátortalanította a derék énekest, aki csak a második rész szépen megmunkált Levéláriájával talált vissza legjobb formájához. Úgy tetszett, Secco Cavaradossi lovag szólamát találta a leginkább lakályosnak, hiszen a program végén Kalaf népszerű, s ezúttal igencsak rövidre nyesett magándalát ugyancsak a Toscából ráadás gyanánt megzengetett Képária feledtette.
Rost Andrea Mimiként kezdte a gálaestet, s vonzó személyiségének hála a Bohémélet örökkön kihűlt végtagú, tábeszes főalakja ez alkalommal valóban olyan volt, amilyennek operabéli szerelmese megismeri: "soave fanciulla". Édes, de éppen nem a cukros, hanem a megejtően bájos értelemben, s e jellegadó vonás, valamint Rost hibátlan diszpozíciója mindvégig nyűgözte a hangverseny közönségét. Hamisítatlanul olaszos kedélye Tosca és Cavaradossi - látványosan kottatartóval megerősített - első felvonásbéli kettősében, egyéni felfogása Tosca közkeletűen imának keresztelt áriájában, míg poétikus tisztasága Li» két szólószámában vált a leginkább érzékletessé.
Sajnálatos módon az édes másik, geil jelentéstartományának határvonalán billegett a kivetítőkkel és eleven színekkel operáló színpadkép, ám a Puccini tucatnyi fotográfiáját felhasználó látványpódium legnagyobb hibájának mégis a sutaság bizonyult. Az énekesek ugyanis mindannyiszor kandi tekintetünktől kísérve közelítették meg a színpadkép fenekét, hogy onnan lépjenek elibénk, ami bizony a színpadi hatás jelentős csorbulását eredményezte. Úgyannyira, hogy a második részben Rosték váltani kényszerültek, s onnét jószerével hanyagolták is a kevéssé előnyös dobogót.
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara 2008-ban bérleti hangversenyein is szerepeltette Puccini ifjúkori szimfonikus alkotásait, így nem volt meglepő, hogy a Krizantémok és társai szépen megformálva kerültek ki a zenekari árokból, egyszersmind Kovács János pálcája alól. Az operaházi esték rutinja most egyértelműen áldásosnak tetszett, s ilyesformán a Manon Lescaut - közelmúltban jócskán begyakorolt - Intermezzója a gálaest egyenrangú szereplőjének mutatta az immár 156. évadjánál járó zenekart.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, január 4.
