László Ferenc

Mi tagadás, a Magyar Színház fikarcnyit se mondén hely, s ilyesformán nincs abban semmi csodálnivaló, hogy Cole Porter felszabadultan frivol, nagy- és félvilági figurákat egyaránt színpadra léptető musical-komédiája kissé bizonytalankodva indul - a nyári, Bakáts téri előadásokat követő - kőszínházi premierjén. A közönség kezdetben érezhető tartózkodással szemléli a New Yorkból Angliába tartó óceánjáró bohókás utasainak felvonulását, a nyugati populáris - és nem csak a populáris - kultúrát olyannyira megtermékenyítő Anything Goes derűsen romlott, a bűnözőt hírességként, a túszszedést társasági szenzációként ünneplő kavalkádját. László Ferenc

Idén júniusban, a Nagy Imre és társai ellen lefolytatott per félszázados évfordulóján közepesforma, a téma valódi jelentőségéhez mérve inkább csak szolidnak ítélhető szenzációt keltett a hazai nyilvánosságban az egykor volt gyászos processzus jó ötvenórányi hanganyagának lejátszása az OSA Arany János utcai archívumában. Most, alig pár hónappal később, hála a két serény szerkesztő, Hanák Gábor és Szabó Csaba fáradozásainak, már forgalomba is került a DVD-ROM-ra felvitt történeti dokumentum, mely immár az elkülönített eljárásban halálra ítélt Szilágyi József tárgyalásának - az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából kikerült - felvételét is közreadja. László Ferenc

A felfokozott érdeklődésen, mely Kovalik Balázs művészeti vezető és Fischer Ádám fő-zeneigazgató első együttes munkálkodásának szólt, s a Pietát idéző plakátokon kezdve egészen a kreatív teamnek címzett (s némiképp színlelt) búúúzásig a Fidelio bemutatója hajszálra olyan volt, akár a boldogabb országok operapremierei. Színvonalas előadás és markáns, színházi élmény, komoly hangokkal, emlékezetes pillanatokkal, valamint ingerkedő és olykor kifejezetten ingerlő ötletekkel. Ritka kvalitású produkció tehát, amelynek üdvözléséről még akkor sem szabad megfeledkeznünk, ha itt-ott némi esztétikai fogyatkozást vagy épp koncepcionális túlhabzást vélünk feltalálni benne. László Ferenc

8 kis kritika

Huszadik századi irodalmunk megannyi izgatott vátesze, kócos zsenije és tragikus sorsú mártírja mellett Illés Endre volt a takarékos életrendű, tüntető eleganciájú, okos író. S ez a nem mindennapi okosság nemcsak nagy túlélővé tette a rezervált polgárt, de bő fél évszázadra a magyar irodalmi élet "alkalmas emberévé" is.

Egy örvendetesen ismerős és elvártan grandiózus, valamint egy újdonatúj, ám máris megejtően árnyalt alakítás avatta emlékezetes élménnyé a MűPa jubileumi Puccini-szcenírozásainak soros darabját. Lukács Gyöngyi a címszerepnek boldog birtokában, míg Rost Andrea az áldozatos rabszolgalány, a kicsi Liú szólamát meghódítva teremtett valódi operai légkört a pódiumon, s kettejük teljesítménye ezúttal jószerével az előadás minden egyéb mozzanatát leárnyékolta. László Ferenc

Szeptemberben két új szerepben, a Turandot önfeláldozó rabszolgalányaként, illetve Schumann Asszonyszerelem, asszonysors című dalciklusának előadójaként találkozhat a budapesti közönség a világjáró szopránnal. László Ferenc

Olimpiai csapatunk pekingi szereplése elmaradt a várakozásoktól, s bár nemzeti letargiának nincs jele, azért a kudarc és a felelősség magyaros feldolgozása már jó néhány nyilatkozatban megjelent. Az alábbiakban sporttörténetünk nagyobb vereségeit s az azokat követő gyászmunka sajátos jegyeit, figyelemre méltó mozzanatait idézzük. László Ferenc

Szegény, nem tudott jóízű lenni - sajnálkozott száz éve Mikszáth a makacsul népszerűtlen pályatárs, Tolnai Lajos emléke felett, s a jelek szerint ilyesféle fátum nehezedik Nagy Lajos munkásságára is. Hiába gyanították róla már életében is, hogy a huszadik századi magyar próza kiemelkedő alakja, írásainak gorombán keresetlen, a gyomrot megfekvő őszintesége és szemhunyást sosem engedélyező, harapós humora bizony nem tette kedveltté személyét a szélesebb olvasóközönség köreiben. László Ferenc

Alighanem jobb rögvest a legelején túlesni az evidenciák kötelező felemlegetésén, vagyis elsütni mindazon patronokat, amiket már a hangverseny előtt teljes bizonyossággal lajstromba foglalhatott bármely élelmesebb sajtómunkás. Nos, az operaénekesi megakoncert merőben problematikus műfaj, ráadásul a szervezés munkája, mint hazánkban mindenkor, ezúttal is jócskán hagy maga után kívánnivalót. Valamint: a 67 esztendős tenorfejedelem hangja már nem a régi, ám a művész közmondásos muzikalitása és túlcsorduló személyisége most is kipótolja az esztétikai fogyatkozásokat, s hozzá énekel operát, operettet és hispán zarzuelát, nekifut a magyar nyelvű dalolásnak, majd az obligát ráadásszám, Lara Granadája után boldog meghatottsággal fogadja az egybegyűltek álló ovációját. Mindez tehát tény és való, ám fájdalmasan keveset árul el a múlt szombati eseményről, s egyszersmind a teremtés Plácido Domingo nevű mesterremekéről.

Mélyen igaz közhely, hogy egy újdonat színpadi mű nemcsak a játszó személyeket állítja komoly feladat elé, de épp így a közönséget, s persze a darabot az előadástól, az esetlegességet a tendenciától, s a merész úttörést a tévútra csalinkázástól megkülönböztetni hivatott, netán önjelölt kritikust is. E nehézség ismételt felismerésével távoztunk a szegedi Dóm térről, miután véget ért Szakcsi Lakatos Béla, Müller Péter Sziámi és Kerényi Miklós Gábor közös művének első előadása, vagy hogy a nevét márkavédjeggyé tömörítő rendező-szövegkönyvíró meghatározását idézzük: az ősbemutató világpremiere.

Hidvéghy Valéria, a kora negyvenes évek szőke moziüdvöskéje (akit leginkább a Filmmúzeum csatornán szabályos időközönként levetített Ragaszkodom a szerelemhez című Bókay-vígjátékból ismerhet a mai közönség) 1946-ban kiverekedte magát Párizsba, ahol is - mert a szerelem vak - első találkozásra beleszeretett egy köpcös, nálánál éppen negyedszázaddal idősebb, férfiszépségnek vakmerő túlzással sem nevezhető filmproducerbe A szenvedélyes románcból viharos házasság, majd pedig terjedelmes emlékirat lett, ám az 1971-es angol nyelvű és szintúgy a friss magyar kiadás aligha tarthatna igényt számottevő közérdeklődésre, ha Gabriel Pascal nem G B Shaw darabjainak hű megfilmesítőjeként szerzett volna hervadhatatlan érdemeket magának, s ha özvegyének visszaemlékezéseiben nem jutna fő szerep a matuzsálemi korú, de szellemi frissességét és szarkasztikus humorát mindhalálig megőrző fabiánus paradoxmondónak A magyar és egyszersmind törvénytelen származású self-made man, aki huszártiszti fellépésének és elsöprő erejű svádájának köszönhetően egy csapásra elnyerte Shaw rokonszenvét, s megszerezte színdarabjainak filmjogait, a Leslie Howard-féle Pygmalion producereként és a Caesar és Kleopátra rendezőjeként került be az egyetemes filmtörténetbe Shaw szerint Pascal titka egyszerű volt: "elárasztották a forgatókönyvírók, ő pedig rossznak tartott mindent, amit írtak, s jónak azt, amit én írtam Természetesen egyetértettem vele" S jóllehet az emlékiratok szerzője ennek a termékeny munkakapcsolatnak már csak szomorkás zárófejezetét szemlélhette közvetlen közelről, azért e két rendkívüli karakterért s a könyv lapjain itt-ott felbukkanó néhány más kultúrtörténeti érdekű alakért (Stella Adorjántól Oskar Kokoschkáig) megéri kézbe venni a Bóday Pálné által fordított kötetet General Press Kiadó, 2008, 424 oldal, 3400 Ft *** . .