Az már sokkalta inkább kérdéses, hogy mit is érez a néző, amint Béres Attila rendezése nyomába ered az Ibusár bő másfél évtizedes előadás-történetének.
Szemre pedig minden klappolni látszik. A játéktér balról világító szentképpel felszerelt prolikonyha, jobbról rég enyészetnek indult vasútállomás (díszlet- és jelmeztervező Túri Erzsébet), s még a huszerettlátomásoknak is jut egy csepp forgószínpad. Amint az államvasutak szignáljával, valamint Vereczky Szilvia belépőjének meg a Vilja-dalnak egy-egy pianínón kivert dallamával beköszön Darvas Ferenc karikaturisztikus kísérőzenéje, már elénk is lép az Anyuska szerepében libafasírtnak valót daráló Lehoczky Zsuzsa, majd az elgyötört kocalibrettistát játszó Siménfalvy Ágota, s utóbb rendben előkerülnek a Jolán álmaiba be-belovagoló huszárok is. Megkapjuk még a jócskán bravúros szerepváltásokat is: Siménfalvy boszorkányos gyorsasággal vedlik át operettbéli Amáliává és vissza, s a többiek, így a kalauzt és huszárkapitányt adó Mészáros Árpád Zsolt vagy az állomásfőnökként és acsargó intrikusként pendliző Földes Tamás mind fegyelmezetten, ütemre cserélgetik szerepeiket. Sőt, Mészáros Árpád Zsolt áldozatos módon még a nadrágját is letolja, vélhetőleg, hogy a produkció a művész hátsójának közszemlére bocsátásával tegyen hitet az Operettszínház falai közé bekéredzkedő alternatív törekvések mellett.
S meglehet, valahol itt a bibi: az előadás inkább tetszik a haladottság osztentatív tanújelének, mint eredeti színházi élménynek. "Ami operettjelenet, az nagyon operett és nagyon zenés" - áll a színlapon, ám a túlzásba menekülés - a nyilvánvaló jó szándék dacára - ezúttal legalább annyira problematikusnak bizonyul, mint a második rész parttalan és a türelmet felettébb leapasztó drámázása. Hiába tapasztaljuk Siménfalvy Ágota tehetségét vagy épp Lehoczky Zsuzsa hervadhatatlan kislányos báját, a végeredmény inkább feszélyező, semmint felszabadító.
Mindazonáltal súlyos igazságtalanságot követnénk el a rendezéssel és az előadókkal szemben, ha nem adnánk hangot gyanúnknak, miszerint mindebben akad némi felelőssége magának a darabnak is. Mert Parti Nagy Lajos küldje bár a rontást mégoly ügyesen saját mondataira, azért szövegtorzító poéntechnikája bizonnyal nem nélkülözi a mechanikus, s ilyesformán kiismerhető elemeket. S ami voltaképp már jó néhány megelőző Ibusár-előadásból is kisejlett: a parodisztikus irály és a hatványra emelt gunyor - inkább akarva, mint akaratlanul - jócskán kibillenti az alaptermészetét tekintve mégiscsak jámbor és engedelmes befogadót, aki ezután már alig-alig képes empátiát csiholni magából, bármint omoljon is porba-sárba az a szegény Jolán.
Budapesti Operettszínház - Súgó Raktárszínház, január 15.
