Szeme rendes, orra rendes, szája rendes, foga ép, különös ismertetőjele nincs. Most nem az újvilági gyarmatra zsuppolt szegény Manon személyleírását adtuk meg, hanem Puccini operájának friss, felújításnál több, új bemutatónál kevesebb előadását jellemeztük, amelynek akárcsak 2001-ben, úgy ezúttal is Valló Péter rutinrendezése biztosított szolid alapot. Az Opera konzervatívabb zsöllyetulajdonosai, akik a rejtvényfejtés tevékenységét egyáltalán - vagy legalábbis a dalszínház falai között - nem kedvelik, alighanem fellélegeztek a produkció láttán, amely új betanulásban, s az Erkel Színházból áttelepülve is megmaradt szavatoltan hagyományos opera-előadásnak. Némi kis stíluskeverés a jelmezekben meg egy árva távíróoszlop jelzi mindössze a szándékot, hogy a rendező mintha játékot kezdeményezne az opera cselekményének és bemutatásának eltérő korszakait egymásra csúsztatva. Ám egyebekben Valló higgadt nyugalommal beérte az első felvonás népes statisztériájának serény átmozgatásával, valamint az ugyancsak tradicionális, s néhol ormótlanul terebélyes díszletek (díszlettervező: Szlávik István) belakásával, körbejátszásával.
Az ötletektől, frappírozó elgondolásoktól mákszemnyit sem megterhelt produkció mégsem késztette egykedvű mélázásra a közönséget, s ez eltagadhatatlanul a két főszereplő érdeme volt. Újfent bebizonyosodott ugyanis, hogy az opera elsősorban az énekesek révén válik érdekessé (vagy süpped kínos unalomba), s hogy két telivér operaénekes képes jószerével magában elhordani egy előadás teljes terhét. Lukács Gyöngyi még korántsem tökéletes Manon: emlékeink szerint a 2001-es címszereplő, Tokody Ilona megvesztegetőbben adta az első felvonásbéli, még éppen romlatlan leányzót, s úgy tetszett, Lukács az utolsó felvonás elnyújtott haldoklását sem találta még kellően lakályosnak. Opera-énekesnői létezése azonban nem ismer hitelválságot; szólam- és szerepformálásának stabil likviditása, s személyiségének csaknem elemi ereje már épültében is roppantnak mutatta alakítását. Alkalmasint a tökéletesség alacsonyabb fokán állva, de szintúgy komoly érdemszerzőnek bizonyult Kiss B. Atilla Des Grieux lovag szerepében. Játékmodora ugyan valamelyest ráerősített az előadás avítt jellegére (különösen Kelen Péter egykori produkciójával összehasonlítva), s karjaival jó pár kilométert leevezett a levegőben éneklését kísérve, ám fájdalma egy pillanatra sem tűnt festett vérzésnek, s habár tenorja nem hatott mindvégig eszményszépnek, szárnyalása így is élményszerűvé vált.
Kettejük nyomában a húgát kiárusító, majd szerelmesével újra összehozó Lescaut szerepében Káldi Kiss András elsősorban férfias kiállásával, míg az öreg kéjencet (Géronte) alakító Tóth János remek, noha olykor túlvezérelt színjátszásával gyarapította az előadás élvezeti értékét. A Győriványi Ráth György vezényelte zenekar rokonszenves formát mutatott, s az intermezzóban, mely e produkcióban egy felvonással hátrébb csúszva, a záró felvonás előtt csendült fel (s amely ilyesformán nem a Párizsból Le Havre-ba, hanem az onnan New Orleansba vezető utat volt hivatott festeni) kifejezetten nemes harmóniákkal örvendeztette az egybeseregletteket.
Magyar Állami Operaház, november 22.
