Marosán György nem volt hétköznapi pártfunkcionárius. Pozícióiról való önkéntes lemondása és memoárköteteinek már-már parttalan áradása éppúgy egyedi figurává tette, mint lobbanékonysága és jó svádája. A szocialista korszak figyelemre méltó paradoxonjai közé tartozik, hogy az 1956-ot követő pár év agresszív és szájaskodó ultrája utóbb felemás, ám nehezen elvitatható kedveltségnek örvendett unikális szerepében mint a rendszer balos kvázi ellenzékije.
Vándorévek
Marosán 1908 májusában született Hosszúpályiban. A görög katolikus kántortanító fia apja öngyilkossága után megjárt árva- és lelencházat, mígnem pékinasnak állt az akkor már román fennhatóság alá tartozó Nagyváradon. A Steiner-pékségben tanulta ki élete végéig büszkén emlegetett mesterségét, s itt került kapcsolatba a szakszervezeti és a munkásmozgalommal. A hivatalosan négy elemit végzett ifjúmunkás a kortárs magyarországihoz képest kevésbé ellenőrzött helyi mozgalmi életben szerezte első szocialista olvasmányélményeit, s a váradi munkásotthonban talált társaságra és hallgatóságra is. A város sütőmunkásainak 1925-ös közgyűlésén került sor a 17 éves Marosán első szónoki fellépésére, s az élmény mámora végigkísérte teljes politikai pályáját. 1926-ban áttelepült Magyarországra, s mint állás nélküli, legfeljebb alkalmi munkákat vállaló pék csatlakozott a pesti szakszervezethez és a szociáldemokrata párthoz (MSZDP). Miként visszaemlékezéseiben fogalmazott, a teljes állásra szegődő munkás mondhatni elvész a mozgalom számára, s Marosán testestül-lelkestül ez utóbbi elkötelezettje volt. Részt vett a legális, ám erősen fenyegetett párt- és szakszervezeti élet majd' minden eseményén: küzdött a sztrájktörők ellen, a munkáskórusokban tenorját csillogtatta, ott volt az 1930. szeptember elsejei nagy tüntetésen, s munkásotthontól munkásotthonig házalva üres zsebbel körbevalcolta Németországot és fél Skandináviát.
A szocdem párt káderképző tanfolyamait, szemináriumait is serényen látogatta, s bár elméleti felkészültsége vagy épp helyesírása sosem vált kifejezetten mintaszerűvé, e pallérozódás előnyére szolgált. Részint mert megismerkedhetett a korabeli pártélet kiemelkedő és befolyásos alakjaival, így Mónus Illéssel és Braun Somával, részint mivel a szónokképző tanfolyam elvégzése hasznos agitátornak ígérte a lendületes, hangerőben verhetetlen, inkább tán az ázsiai, semmint az attikai rétoriskolához sorolható Marosánt. Ez idő tájt írta e röplapot, amely stílusának érzelmes pátoszát mutatja: "Jogaitok megcsorbítva, munkabéretek letörve, és a munkafeltételetek szabad préda a sütő-kapitalizmus kezében. Felszólítunk minden sütőmunkást, lépjen a cselekvés mezejére! Hitet adni a kételkedőknek, bátorrá tenni a meghunyászkodókat. Emeljétek fel büszke, dacos fejetek, induljatok harcos küzdelemre a kapitalizmus ellen! Testvéri kezünket nyújtjuk a szervezetlen sütőmunkásoknak, és mondjuk feléjük: sütőmunkások, egyesüljetek! Egy mindenkiért, és mindenki egyért!"
Az időközben akrobataoktatóként is tevékenykedő, valamint megnősülő Marosán karrierje a világháború éveiben vett lendületet. A mozgalom Gyurkája részben a zsidótörvények hatásának köszönhette előmenetelét, hiszen "rendezett származása" ezen években komolyan felértékelődött: 1939-től főtitkára, majd 1943-tól elnöke volt az Élelmezési Munkások Országos Szövetségének, s már e minőségében üzenhetett a Népszaván keresztül: "El a kezekkel a munkásságtól, Németh László!". 1941-ben bekerült az MSZDP budapesti vezetőségébe is. Jóllehet ekkoriban már a párt számos korifeusa titkos kommunistát gyanított Marosánban, ami nem is volt csodálnivaló, lévén az illegális kommunisták köztudottan beszivárogtak a legális szocdem pártba és a szakszervezetekbe - s Marosán kapcsolatai is igazolni látszottak e sejtést. Így első emlékezetes politikusi akciója, a költő maradványait Budapestre áttelepítő József Attila Emlékbizottság felállítása és működtetése (1942) sem nélkülözte a földalatti párt támogatását. Marosán utóbb a Margit körút rossz emlékű börtönébe is csupa illegális kommunista társaságában került be - ám velük ellentétben őt pár hónap múltán kihozta onnan a szociáldemokrata párt, s 1944-ben is "mindössze" egy nagykanizsai internálást kellett elszenvednie az őrizetbe vett pártmunkásnak.
Ingamozgás
A szerencsésen átvészelt világháború legutolsó hónapjaiban már Debrecen és Pest között ingázott a nagy emberveszteséget elszenvedett párt funkcionáriusa. Marosán, úgy is, mint az életben maradottak egyike, s úgy is, mint a kommunista párt által erősen favorizált politikus, immár a szociáldemokrata vezetés csúcsához tartozott. "Vigyázó szemetek Moszkvára vessétek!" - intett 1945. május elsejei beszédében, s ez a szempont határozta meg saját működését is. A szocdem párton belül, amelynek jelszavává a "Ma a demokráciáért, holnap a szocializmusért!" vált, Marosán képviselte a legerőteljesebben a munkásegység, azaz a két munkáspárt lehető legszorosabb együttműködésének ügyét. Az országos politikussá és képviselővé lett pék legaktívabb évei következtek: a választási kampányok, a jobboldalt, Mindszenty érseket vagy épp a Marshall-tervet támadó nagygyűlések és mozgalmak első vonalában buzgólkodott. A Sztójay-per szenvedélyes politikai ügyésze a parlamentben is élénken viselte magát, bár ott inkább épületes közbekiabálásaival keltett feltűnést, olyannyira, hogy mikor maga emelkedett szólásra, a jegyzőkönyvben e zajos képviselői élcet örökítették meg: "Ki fog most közbeszólni?"
Visszaemlékezéseiben Marosán maga sem tagadta, hogy a koalíciós években igen szoros kapcsolatot ápolt Rákosival és az MKP többi vezetőjével, s hogy politikai lépéseit kommunista instrukcióra, de legalábbis Rákosiékkal egyeztetve tette meg. Legnagyobb érdemeit vitán felül az egyesülési folyamat beindításával és az egyesülést ellenző elvtársainak a pártból és - Rajk belügyminiszter közreműködésének hála - az országból való kitessékelésével szerezte, amikor is Szakasits Árpád távollétében az SZDP 1948. február 18-i összvezetőségi ülésén tüzes beszédben bélyegezte meg a párt jobbszárnyának "egységbontó és munkásáruló politikáját", s egyúttal bejelentette Bán Antal, Kéthly Anna és társaik "lemondását".
Az 1948. júniusi egyesülési kongresszus a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkárhelyettesévé választotta Marosánt (Farkas Mihály és Kádár társaságában), s rövid úton újabb tisztségek találták meg a sok régi szocdem szemében végképp árulóvá vált politikust. Átvette a nagybudapesti pártbizottság vezetését, valamint a könnyűipari tárcát, ám a párt- és kormányfogadások első számú hangulatfelelőse, a táncolni, dalolni sem szégyellő Marosánt már 1950-ben letartóztatták. Az államfőként őrizetbe vett Szakasits perének másodrendű vádlottjaként a legsúlyosabb ítéletet kapta, amelyet azonban utóbb életfogytiglanra változtatott a Legfelsőbb Bíróság. A börtönévek során megőszülő Marosán csak 1956 tavaszán szabadult, noha az ő neve is szerepelt azon a listán, amellyel a fogságba vetett közép-európai szocdemek érdekében interveniáló brit munkáspárt házalt a Szovjetunió képviselőinél. Igaz, alig pár hónappal kiszabadulása után már újfent csatlakozott a legfelső vezetéshez: a Rákosi leváltását celebráló tanácskozás, a Központi Vezetőség 1956. július 18-21-i ülése kooptálta a Politikai Bizottságba, s néhány nappal később belépett a miniszterelnök-helyettesek ötfős csapatába is.
A megtorlás címerfigurája
Marosán, aki neheztelt az őt börtönben felejtő Nagy Imrére, s ellenségesen szemlélte a Nagy Imre körül csoportosuló pártellenzéket és a zúgolódó értelmiségieket, 1956 októberében már a kezdet kezdetén a 23-i diáktüntetés betiltását, az erőszakos megoldást, a tűzparancs mielőbbi kiadását szorgalmazta. Bár a kormányból értelemszerűen kimaradt, különösebb atrocitások nélkül vészelte át a forradalmi eseményeket. Az egyébiránt ekkor is nagyhangú politikust mindössze egy ízben vették őrizetbe a Széna tériek, ám rövid kihallgatás után szabadon eresztették. Utóbb a szovjetek is begyűjtötték, azonban egészen más céllal, hiszen az egykori szociáldemokratának fontos szerepet szántak a megalakuló Kádár-kormányban. Marosán államminiszter lett (visszaemlékezései szerint anyja így kommentálta a szomszédasszonya által újságolt hírt: "Szegény ország!"), majd 1957 februárjától az MSZMP adminisztratív titkári, s ismét a budapesti pártbizottság első titkári tisztét viselte.
Az elkövetkező pár évben a gúnyosan Buci Gyuriként emlegetett Marosán volt a megtorló hatalom arca és szája, s önkéntesen vállalt, hozzá erősen túlspilázott szerepében végigturnézta az országot. "Mától kezdve lövünk" - jelentette ki kevéssé konciliáns hangnemben a nógrádi munkástanáccsal tárgyalva 1956. december 8-án, s aznap sor is került a salgótarjáni sortűzre. "Álljon elém az a strici, aki ezt kérdezte!" - tört ki szinte menetrend szerint az amúgy is fojtott légkörű fórumokon, s a merész kérdésre ("ki hívta be az oroszokat?") általában öntudatosan válaszolta: "Én hívtam be őket, s megnyugtatom magukat, nagyon sokáig itt is fognak maradni". Különösen emlékezetesek maradtak diadalmasan korlátolt egyetemi fellépései, s az értelmiségi csoportokkal folytatott megbeszélései, amelyeken a proli elsőbbségét s az értelmiség olcsó prostituált jellegét hangoztatta. Indulatos, vagdalkozó és részben vagy egészben rögtönzött beszédei nehéz feladat elé állították a sajtótudósítókat, akik maguk közt panaszkodtak is Marosán fölszólalásaira, mondván: alig lehet azokból egy-két flekket kihozni anélkül, hogy aztán valamelyik követség ne tiltakozzon.
A diplomatikus tapintat valóban nem volt az erőssége, s így még a Politikai Bizottság ülésén is sikerült általános megütközést kiváltania a felvetéssel, miszerint Trianon témájának pertraktálásával kellene csökkenteni a nyugati államok hazai kedveltségét. Az ilyesfajta ütközések utóbb mind gyakoribbá váltak, s az apparátus számára egyre nyilvánvalóbb lett az is, hogy Marosán nem alkalmas a differenciált feladatok elvégzésére. Õ, aki a konszolidáció előrehaladtával mindinkább tehertételnek számított, az intrikának és a Kádár körül kialakuló klikknek, elsősorban Szirmai Istvánnak és Sándor Józsefnek tudta be csendes leértékelődését.
A javíthatatlan
Alighanem őket próbálta kibuktatni a vezetésből azzal a húzásával, amely végül saját pozícióvesztését eredményezte. 1962 szeptemberében ugyanis mint a párt második embere lemondólevelet írt Kádárnak, rámutatva a pártélet vélelmezett torzulásaira, saját sérelmeire: "Kettős csapás is ért: az egyik, hogy a Veled való munka és életviszonyom megromlott. Ezt nehezen viselhetem el. A másik, hogy egyes Politikai Bizottsági és Központi Bizottsági tagokkal már sem együtt dolgozni, sem az asztalnál ülni nem tudok... Én, ha kell, tudok harcolni az ellenség ellen! De nem tudok és nem is akarok harcolni a párton belül a rosszindulat és az intrika ellen; olyanok ellen, akik feledve mindazt, ami történt, apró, piszkos intrikákkal összeugrasztják az embereket; s ehhez az utóbbi időben még támogatást is kapnak!"
Kádár azonban kapott a lemondáson. Egy rövid, nem különösebben forszírozott békéltetési kísérlet után elfogadta Marosán szándékát, s így értékelte a helyzetet: "Marosán elvtárs mint osztályhű ember habozás nélkül és teljes erejével tudott harcolni a munkáshatalomért. 1958 végétől Marosán elkezdett bizonytalankodni. Szerintem ennek oka, hogy Marosán az ideológiai harc, a gazdasági, kulturális építés bonyolult és árnyaltabb kérdéseiben nehezebben boldogult. Rossz irányba vitte őt, hogy nagy és felelős munkájához, rosszul értelmezett tekintélyféltésből segítséget nyíltan igényelni restellt, sőt nagyon gyakran a segítő szándékra, legyen az jóindulatú baráti szó vagy elkerülhetetlen bírálat, érzékenyen, sértődötten válaszolt."
Marosán György ezek után jelképes funkcióit (pl. az Elnöki Tanács alelnökének tisztét) sem gyakorolhatta tovább, s Kútvölgyi-jogosultságán kívül elvesztette valamennyi privilégiumát. A magánéletbe visszatért politikus a profiengedélyéért hálás Papp Laci meg Honthy Hanna kitüntető szimpátiájával, valamint az ÉDOSZ-kórus tenor szólamával vigasztalódhatott. Ám sajátos, precedenst nem ismerő helyzete újabb konfliktust eredményezett, amikor Hruscsov leváltása után Marosán egyik KB-tag hívét megfeddték a volt patrónussal fenntartott szoros kapcsolatáért. A sértett Marosán visszaadta tagkönyvét, kompenzatorikus szándékkal hozzálátott emlékiratainak megírásához, s egyúttal kapcsolatot keresett a korábban előszeretettel gyepált értelmiség prominens képviselőivel. A Lukács Györgyhöz feljáró, Almási Miklóssal összebarátkozó Marosán visszaemlékezéseinek első, majd' nyolcszáz oldalas kötete 1968 elején jelent meg a Magvetőnél. A szerző élettörténetét romantizáló naivitással, apróbb-nagyobb csúsztatásokkal és vonalas korfestéssel elbeszélő Tüzes kemence hamar bestsellerré vált. Az 1945-ig terjeszkedő memoár megfelelt a politikai elvárásoknak, s kielégítette a visszaemlékezések iránt újabban támadt olvasói igényt is. A kötet, valamint emlékezetes szereplése a televízió Ötszemközt c. műsorában ("Ide figyeljen, Vitray!") érdeklődést, mi több, némi szimpátiát keltett a tüntetően közvetlen, prolimentalitását mindhalálig megőrző Marosán iránt.
Visszaemlékezéseinek második kötete, Az úton végig kell menni már jóval nehézkesebben jutott el az olvasókhoz, hiszen a koalíciós éveket s a pártegyesülést regélő elbeszélés sokkalta kényesebb témának bizonyult, mint Marosán pékké válásának vagy a legális munkásmozgalom pártéletének története. A könyv végül 1972-ben jelent meg, ugyanabban az évben, amikor Marosán visszalépett a pártba, s ez is közönségsikert aratott. Bár a meseszövés kezdetleges technikája nem változott, s a történelemhamisítás mozzanatai sem vesztek ki a szövegből, Marosán memoárja tartogatott meglepetéseket. Így például a visszaemlékező annak ellenére érezhető rokonszenvvel és tisztelettel írt Kéthly Annáról, s részben Bán Antalról, hogy azok hivatalosan a legkevésbé sem számítottak haladó hagyománynak.
A további kötetek azonban már túlfeszítették volna a korabeli nyilvánosság kereteit, s ilyesformán a Kardos György vezette Magvető kihátrált. Az 1956 nyaráig terjedő Nincs visszaút, az 56-os forradalmat teli szájjal vádoló, a megtorlást bőszen igenlő A tanúk még élnek, valamint a személyes sérelmeit és a vezetésből való kiválását tárgyaló Fel kellett állnom csak a nyolcvanas évek végén jelenhetett meg. Ám addig Marosán még számos publikációval észrevetethette magát mint a szakszervezeti mozgalom és a munkáshatalom szakértője. Kedvenc témái a munkamorál romlása, a párt és a szakszervezetek túlzott bürokratizálódása voltak. A bizalmi, valamint A mozgalom c. brosúrái következetesen a munkásosztály megkérdőjelezhetetlen, ám kevéssé érvényesülő vezető szerepét féltették, a szerző védjegyévé vált értelmiségellenes körítéssel.
A szocializmus összeomlását megérő Marosán György hű maradt önmagához, s 1989-ben még elvállalta a megalakuló törpe-MSZMP tiszteletbeli elnökségét. 1992-ben halt meg - a múlt atavisztikus alakjaként, a felelősségre vonási vitákból végleg kimaradva.
