Vadromantikus - ezzel a jelzővel szokás sommázni Heinrich Marschner egykoron oly népszerű, ám ma már jobbára csak német nyelvterületen, s ott is inkább historizáló tisztelettel, semmint lelkes rajongással kultivált operáját. S valóban, a záros határidőn belül, szűk egy nap alatt három leányzót elemészteni kénytelen címszereplő, Lord Ruthven története (amely őseredetét egy másik lord, azaz Byron társaságában, közelebbről Polidori doktor horrorisztikus képzeletében lelte), rettegtető fordulataival, szélsőséges figuráival és megejtően kusza cselekményvezetésével bőven megfelel a vadromantikával szemben támasztott elvárásoknak. A hazai operalátogató e tényről jószerével most értesülhetett az Operaverseny és Fesztivál szegedi programjának hála, mert bár a műsorfüzet állításával ellentétben a franciaországi Rennes város operatársulatának előadása nem tekinthető a darab magyarországi bemutatójának (hisz' arra a mű keletkezésének évében, 1828-ban már sor került), A vámpír a legkevésbé sem számít ismert operának e tájékon. Ilyeténképp a tétova ismerkedés, s a félszeg tartózkodással vegyes kíváncsiság jellemezte a szombati előadás első perceit, azonban Marschner zenéje már a nyitány során felfedte magabiztosan középszerű erényeit. Kellemesen ismerős, sekély merülésű operamuzsika A vámpír zenéje, mintha Carl Maria von Weber írta volna kevéssel a halála után, s ez alighanem jóval több, mint amit a közönség előzetesen várt a műtől.
A kellemes csalódáshoz további meglepetést kínált Balázs Zoltán rendezése, amely japáni mesévé stilizálta a szüzsét. Akár mert a történet működéséhez elengedhetetlen egzotikumot kívánta megfrissíteni (amihez a XVIII. század végi Skócia már aligha lett volna elegendő), akár mert a szívének kedves képi világot, gesztusregisztert és bábos allúzióit próbálta belopni franciaországi vendégrendezésébe - Balázs Zoltán megoldása érzésünk szerint helyesnek s vitán felül hatásosnak bizonyult. Az opera, melynek szigorúan rögzült előadási tradíciója éppúgy nincs, mint a rendezés által esetleg elsikkasztható gondolati tartalma, vígan megélt a közhelyesen japán környezetben. A ritualizált mozgások, kézmozdulatok (koreográfus: Szöllősi András), a letisztult színek és a hangsúlyosan mértéktartó díszletek (díszlet- és jelmeztervező: Gombár Judit) ügyesen megtámogatták a sérülékeny meséjű operát, s a játékba beleszőtt ötletek is csak fokozták az előadás élvezeti értékét. Így a címszereplő gonosz és a történet jó fiúját játszó tenor, azaz Lord Ruthven és Aubry figurájának egymás alteregóiként való bemutatása, a rendező által "skizofrén szimbiózisnak" ítélt viszonylat színrevitele csak éppen annyira vált didaktikussá, hogy azt szájhúzás nélkül fogadhatta még az ilyes ötletekkel szemben hiperkritikus néző is. S ha mégannyira koptatott ötletnek tetszett is a kórus ismételt megjelenése az első emeleti páholysorban és a földszint járásaiban, a publikumra tett hatását nem lehetett eltagadni. Aminthogy nem lehetett elvitatni azt a mesterségbeli jártasságot, amellyel a rendezés a kulisszahasogató borzalmakat egy-két harsány eszköz alkalmazásával frivol kocsmajelenetbe fordította, sem pedig azt az artisztikus készséget, amellyel a fináléban színre vonultatott kórus már-már egy japán szobrocskakollekció megtévesztő látszatát keltette.
Az opera főszerepeit elővezető énekesek, vagyis a Mezzo televízió által patronált verseny résztvevői mindahányan igen kedvező benyomást ébresztettek a közönségben. A szíriai Nabil Suliman a vérszamurájjá formált vámpír szerepében mind arcvonásaival és színpadi játékával, mind erőteljes, kellően démoni baritonjával több mint illúziókeltőnek bizonyult. Lord Ruthven két áldozatát a törtfehér bőrű ír Helen Kearns, míg a megmenekedő, s végül szerelmesével egybekelő Malwinát a francia Vanessa Le Charles énekelte, takarékos színészi játékkal, fékezett gesztusokkal, ám éppen nem hatástalanul. Aubry szerepében Marc Haffner ugyancsak kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott álomszépnek aligha ítélhető tenorjával, azonban nálánál alkalmasint emlékezetesebb marad a rennes-i társulat mezzoszopránja, Karine Audebert, aki kis szerepében mint telt gésa és alsóneműre vetkező dévaj szerelemistennő zajos mulatságot keltett sorainkban. A tüzesen muzsikáló Pannon Filharmonikusokat Olari Elts vezényelte, s ha olykor támadt is némi problémája a zenekar és az ide-oda helyezett kórus szólamának összehangolásával, helytállása méltatást érdemelt. Akárcsak Rennes teljes operatársulata, melynek serény tagjai élvezetessé tették a szegedi közönség első találkozását a német romantikus operagyártás korántsem első osztályú, de gusztusos termékével.
Operaverseny és Fesztivál a Mezzo Televízióval, Szegedi Nemzeti Színház, november 15.
