"Soha nem tudtam dolgozni, ha testem-lelkem föl nem ajzotta a szerelem" - írta egy helyütt, s valóban, Kolozsvári Grandpierre Emil alakját irodalmi Don Juanként őrzi az emlékezet. Ám könyveiből is kitetsző merész nyíltságával nemcsak a testi szerelem és a viktoriánus nemi erkölcs tabuit döntögette, de nem csekély nagyralátással még az ironikus, fesztelen okosság honosítására is kísérletet tett a koturnuszos ködevéshez szoktatott nyilvánosságban.
*
Az Erdélyben megtelepedő, francia hugenotta eredetű Grandpierre család literátor gyermeke 1907-ben született Kolozsvárott. Jogász apja, Grandpierre Emil a helyi közélet tekintélyes alakja volt, hiszen előbb Kolozs vármegye Károlyiék által kinevezett kormánybiztosaként tevékenykedett, majd az erdélyi magyar pártszerveződések egyik vezetője vált belőle. Kálvinista kötelességtudattal beoltott és állig begombolkozott, passzív apafigurája utóbb fia számtalan művében felbukkan: Kolozsvári Grandpierre jórészt az ő közéleti és családfői működéséből hüvelyezte ki műveinek egyik vezérgondolatát, a magyarságra olyannyira jellemzőnek ítélt "beteg valóságérzék" ismertetőjegyét. Fiúi neheztelésének egyik alapját érettségi bukása szolgáltatta (lévén apja nem teremtett számára lehetőséget a román nyelv elsajátítására), s az 1924-ben Magyarországra áttelepülő család életének több más kedvezőtlen fordulatát is az idősebb Grandpierre - tipikusnak felismert - hibáiból eredeztette a későbbi szépíró. Mindazonáltal ifjúságának és íróvá válásának döntő élményét is neki köszönhette: 19 éves korában ugyanis apja döntése révén az épinali, majd a tournai textilipari iskolába, francia nyelvterületre és a francia civilizáció vonzkörébe került.
A fiatalemberből nem vált textiles, ám harsogóan kék szemével és rokonszenves vonásaival itt tett szert mindhalálig kitartó férfiúi és nőhódítói önbizalmára, s itt talált rá a magyaros(-németes) mentalitásnál kellemesebbnek és egészségesebbnek észlelt franciás szokásrendre, s a felvilágosodás racionalizmusára, amelyhez ugyancsak élete végéig ragaszkodni igyekezett. Pályaválasztásának kérdését azonban nem oldotta meg a franciaországi és belgiumi kitérő, s így az ifjú Grandpierre (aki írói népszerűsége tetőfokán is bánta, hogy ekkor nem állt női fodrásznak) félévnyi jogi tanulmányok után végül a pécsi egyetem bölcsészkarán kötött ki, s Pécsett szerzett doktori címet is Luigi Pirandellóról írt, Az olasz ismeretelméleti dráma című értekezésével.
Ekkorra végérvényesen az irodalom került érdeklődésének és ambícióinak középpontjába, hiszen már 1925-ben elküldte egyik zsengéjét a Nyugat nevezetes novellapályázatára, amelyen végül Németh László Horváthné meghal című írása győzedelmeskedett. (Németh Lászlót egyébiránt több esszéjében és visszaemlékezéseiben is csipkedte Kolozsvári Grandpierre, ám aligha e kudarc utófájdalmaitól vezérelve.) Versírással is próbálkozott, méghozzá nem is teljesen sikertelenül, mígnem gyermekkori barátja, a fiatalon elhunyt irodalmi ígéret, Kováts József le nem beszélte e tevékenységről. Írói indulása egy hosszabb kolozsvári hazalátogatáshoz kapcsolódott: itt gondozta és közölte első novelláit a város aktuális irodalmi vezéregyénisége, Kuncz Aladár. 1931-ben pedig az Erdélyi Szépmíves Céh publikálta első regényét, a kisebbségbe szorult erdélyi magyar középosztály alapproblémáit, így a személyesen is átélt nemzedéki ellentétek és az illúziókergetés közepette ellehetetlenülő életpályák drámáját körvonalazó A rostát.
Grandpierre lendületesen indult, és a harmincas évek folyamán remekül bedolgozta magát a feltörekvő írógenerációba. A Nyugat ún. harmadik generációjához sorolt irodalmár (bár e folyóirat mindössze háromszor közölt tőle cikket) szoros munkakapcsolatba került az épp református regényíró után kajtató Franklin Társulattal. Ekkoriban, s méghozzá a könyvkiadó javaslatára iktatta a Grandpierre elé szülővárosának nevét, s ekképp vált a leghosszabb nevű magyar íróvá. Schöpflin Aladár felfedezettje figyelemre méltóan újszerű regényekkel hálálta meg a bizalmat, s bár itt-ott Márai Sándor, máshol éppenséggel
kortárs francia törekvések
hatása érzik meg egy-egy passzusán, munkáit korántsem véletlenül méltatta a lelkesült Szerb Antal. 1934-ben a Dr. Csibráky szerelmei döntésképtelen, az életet elmerengő, csökött realitásérzékű címszereplőjében és mellékalakjaiban nemcsak Kolozsvári Grandpierre aktuális munkahelyének, a Statisztikai Hivatalnak vezetői ismerhettek magukra, de a "csibrákyzmus" diagnosztizálása megannyi gyászos kortünetet és nemzeti karaktervonást is sommázott. Legalább ennyire kritikus hangvételű és fölényesen ironikus az 1935-ben írt A nagy ember, amelyben a Pécsről mintázott ingerszegény egyetemi város egy óvatlanul felbátorított, ostoba, ám magabiztos figura hatalma alá adja magát.
Soron következő két műve, az 1938-as Alvajárók és az 1940-es, krimibe ojtott szimbolikus regény, A sárgavirágos leány kevésbé sikerült kísérletnek ítélhető, noha mindkettő elismerő kritikákat kapott. Kolozsvári Grandpierre rövid úton Baumgarten-díjas lett, Cs. Szabó László jóvoltából állást kapott a rádió dramaturgiai osztályán, s egyszersmind a fővárosi társaság kedvelt férfiúja vált belőle. A vágytárs Hevesi András kíséretében élvezettel látogatta a női birkózással és drabális bájakkal kecsegtető cirkuszokat, fájdalom nélkül átesett első házasságán, s mozgalmas szerelmi életében egymást váltották a Mancik és Rózsik, Babák és Loncik. Erre a korszakára visszatekintve az író jellegzetes mozzanatként említette, hogy számára 1938. március 12-e nem az Anschluss, hanem az Olgi nevű barátnőjével (ő amúgy Török Sophie leszbikus múzsájaként érdemel, illetve érdemelne helyet az irodalomtörténetben) való szakítás napja. Nem sokkal később pedig megismerkedett a szintén elvált Magdával, akivel azután több mint négy évtizedre összekapcsolódott a sorsa.
Szerelmük első időszakában írta Tegnap (1942) című, esszéelemekkel gazdagított visszaemlékezését, önéletrajzi életművének legelső és alkalmasint legsikerültebb darabját. Az eltérő társadalmi szokásrendek, az életellenes és a felvilágosult erkölcsök összeütközését, és a testi szerelem felszabadult szemléletét taglaló kötet Kolozsvári Grandpierre már említett franciaországi és belgiumi tapasztalatait állítja elbeszélésének és bizonyítási kísérletének centrumába. Az egyéni, mikrokörnyezeti tapasztalatok és a felsejlő általános, társadalmi következtetések összepárosítása didaxis nélkül tárul az olvasó elé (akárcsak az emlékezésfolyam második darabjában, az 1945-ös Szabadságban, mely felnövekedésének függetlenségi harcát, társas kulturálódásának folyamatát tárgyalja), s ehhez a ritka sikerhez az író áttetsző stílusa és okosságának vonzereje egyaránt nagyban hozzájárult.
A Tegnap után, már bevallottan a holnapra sandítva írta meg Kolozsvári Grandpierre a világháború utolsó éveiben Lófő és kora című szatíráját, melyben a Horthy-korszak jellegzetes úri típusai egy lakatlan szigeten alakíthatták újra szerepeiket. A mű 1946-ban jelent meg, ám nem váltotta be a szerző reményeit, s ebben az olvasó középosztály érzékenysége, illetve a baloldali kritika első ízben ekkor feltett, s utóbb hosszú évekre Kolozsvárinak szegezett keresztkérdése (hol keressük a pozitív távlatokat?) éppúgy szerepet játszott, akárcsak az a tény, hogy a regényen túlságosan megérzik a teljesítés vágya.
Kolozsvári Grandpierre, aki időközben szerencsésen visszatért féléves hadifogságából, és egy "halfejű leánynak" hála kisvártatva még a fogságban elveszített potenciáját is visszanyerte, 1946-ban átvette a rádió irodalmi osztályának vezetését, majd 1947-ben a Pestre telepített Magyarok című folyóirat főszerkesztője lett. "Az irodalom öntudata" című beköszöntőjében hitet tett elvei mellett: "Túlbuzgó szerkesztők nem mindig értik, hogy semmi hasznunk belőle, ha a régebben nemzeti színű Pósa bácsik más színű Pósa bácsikká válnak, sem abból, ha elvhíven és következetesen haladó szelleműek, mert politika és irodalom közös ellensége maga a pósaság, vagyis a progresszív málnaszörp éppoly ártalmas, mint a polgári limonádé." Mindazonáltal ő is igazodott, s egyik tanulmányával, amelyben a 20. századi magyar költészetet (köztük József Attilát) testületileg rótta meg opportunizmusáért, kínosan és felháborodást keltően túl is lőtt a célon.
Polgári mentalitása, európai tájékozottsága és a legkevésbé sem vonalas életvezetése azonban - új keletű párttagsága dacára - 1949-től mind problematikusabb figurának mutatta a hatalom szemében. Főszerkesztői megbízatása megszűnt, és a rádióból is elkerült; számos, a szocialista erkölccsel ellentétes munkahelyi kalandját utóbb is büszkén vállalta, bár a pletykát, mely szerint egyik kollegináját üstdob tetején tette magáévá, váltig tagadta. Rövid könyvkiadói kitérő után, 1951-től szabadúszó íróként kereste a publikálás lehetőségét. Az irodalompolitika gyanakvással tekintett Kolozsvári Grandpierre próbálkozásaira, s helyzetén mit sem javított, hogy a polgári íróknak felrótt szikkadt intellektualizmus nála érzéki mozzanatokkal dúsult. Mérlegen című, 1950-ben kiadott regényével, amelynek cselekményébe kísérletképp egy munkásszálat is beleszőtt, egzisztenciálisan és művészileg is kudarcot vallott, s bár bevallottan nem ez volt a szándéka, 1952-ben a Rákosi tiszteletére kiadott nevezetes kötetből is kimaradt Kolozsvári novellája.
"Átképeztem magam népi íróvá" - önironizált e korszakra viszszatekintve Kolozsvári Grandpierre, s műfordítói működésével elegyített átképzése maradandó sikereket eredményezett. 1953-ban kitörés gyanánt megírta A csillagszeműt, amelynek népi hőse, Kicsi Jankó pikareszk kalandok során tréfál keresztül, s végül bosszút áll az élveteg, zsarnok Ambrus püspökön. Akárcsak több pályatársa, úgy Kolozsvári is az ifjúsági irodalom területén húzta meg magát, s a Csillagszeműt követte A törökfejes kopja (1955), majd egy népmese- és egy anekdotagyűjtemény (Csodafurulya, ill. Elmés mulatságok). Alighanem valamely irodalmi tréfamestertől kapta ekkortájt e gratuláló levelet: "Hálásan köszönjük azokat a
magasrendű élvezeteket,
amelyeket nekünk a Csodafurulyával szerzett. Asszonyok, lányok, özvegyek, apácák és szüzek".
Bár 1956 szeptemberében az Irodalmi Újság hasábjain a szocialista realizmust nyilvánosan "politikai növényként" aposztrofálta, s ezt sokáig nem felejtették el neki, Kolozsvári sem büntetésből, sem tiltakozásképp nem került a hallgató írók táborába 1956 után. Lojális társutasként igencsak felértékelődött a személye, s a letűnt polgári világ meg a tovább élő maradi szokásrend ironikus ábrázolását is köszönettel fogadta immár a kultúrpolitika. Így az 1958-as A boldogságtalanság művészetében megírhatta a "magyar parlagi Don Juan" metszően kisszerű történetét, s 1959-ben még marxistának aligha vélhető tanulmánykötete is megjelenhetett (Legendák nyomában), igaz, egy meglehetősen kritikus utószóval megtoldva.
Kolozsvári Grandpierre a hatvanas évektől alighanem a legtermékenyebb magyar írónak számított, s majd' hetven kötetre rúgó életművének mennyiségi javát ekkortól rótta és - különleges írói módszerei jegyében - vagdalta meg csirizelte össze. Az idős férfi - fiatal lány tematikát tárgyazó írások sora (például A burok, 1965), az irodalmi klikkek örökkön csak kívülállóként észlelt világának gúnyrajza (Szellemi galeri, 1971), a nemzedéki ellentéteket, az öregek elárvultságát örökítő elbeszélések, szociografikus célzatú szerelmi pikareszk (Nők apróban, 1970), a modern erkölcsöket térképező regények (Változatok hegedűre, 1967), s persze indulatos esszék és okos tanulmányok követték egymást, s rendeződtek utóbb a Magvető életműsorozatába. Elegyes nívójú korszakának talán legérdekesebb mozzanata az ifjúsági argó beemelése írásaiba: A fekete bula című "huligánnovellája" a kísérlet figyelemre méltó volta mellett is részint menthetetlenül öregesnek, részint pedig bántóan, s korántsem csak a fület sértően hamisnak mutatja e kitartó törekvést.
"Én személy szerint pontosan tudom, hogy az ő liberális szemlélete nélkül nem írhattam volna meg jóformán semmit abból, amit a 60-as évektől máig publikáltam" - formulázta Aczél György iránti háláját 1988-ban Kolozsvári Grandpierre. Ezekben az évtizedekben íróként és közéleti alakként (az Írószövetség választmányától a televízió barkochbajátékáig) egyaránt igen intenzív volt a jelenléte, s személyiségének tartós bája, valamint írói félkülönállása rokonszenvvel vonta be személyét és írásművészetét. A jelenből visszatekintve leginkább önéletrajzi sorozatának újabb darabjai tetszenek maradandónak, amelyek máig a "táguló múlt" érzetét keltik az olvasóban. Az utolsó hullám, a Hullámtörők, a Béklyók és barátok, az Árnyak az alagútban (valamennyi 1981-ből) és társai, miközben felfedik a korábbi kötetek nem egy szépítő hazugságát, és maguk is küzdenek a magán- és közéleti tabuk tilalmaival, számtalan nagyszerű portréval, vonzó gondolatmenettel és kortörténeti adalékkal szolgálnak számunkra. Az önéletrajzi főalak körül felbukkanó barátok és szerelmek, felmenők és oldalágiak, irodalmi és politikai brigantik tömegéből emelkedik ki a második feleség, Magda figurája. A kapcsolat, amely egymástól külön költözve, fájdalmaktól, futó liezonoktól és viharos szerelmektől tűzdelve is Kolozsvári Grandpierre legértékesebb emberi viszonylata maradt, Magda halála után az író egyedül fontos témájává vált (Szépen gondolj rám!, 1990). A nők nagy barátja haláláig az egyetlen asszonyt megörökítő regényén dolgozott.
