Egyhamar az ismeretszerzés józan mámora, a lexikon- és szótárlapozgatás eufóriája keríti a hatalmába a kandi olvasót, aki kezébe veszi az elismert színháztudós, Kékesi Kun Árpád által szerkesztett bedekkert. Ábécérendben 368 színpadi mű zanzáján, legfontosabb adatain s rövid posztmodern kori előadás-történetén kujtoroghat szerteszét a tekintet, s a terjedelmes kötet végén a legfontosabb színműírók életrajzi sommáján túl még majd' egy tucat hazai színház bemutatkozása is ott sorakozik. Nagyvonalú, bőkezű s - a szerkesztő szándékainak megfelelően - valóban "felhasználóbarát" a könyv, amelynek erényei alighanem az elődjével összehasonlítva válnak a leginkább érzékletessé. Az 1981-es kétkötetes Színházi Kalauz (szerk. Vajda György Mihály és Szántó Judit) történeti összefoglalókkal, stílustörténeti áttekintésekkel, ideologikus vakszövegekkel és "mussz" rátétekkel dúsítva, illetve kényszerűen megterhelve látott napvilágot, míg az új változat - megszabadultan e kötelmektől - a praxis, a létező repertoár ismertetésére vállalkozik, s e vállalásában sem ideológiai, sem műfaji korlátokat nem ismer. Ám e nyilvánvaló különbség mellett a rokonság is jól kimutatható, hiszen az anonim szócikkek számos helyen a huszonnyolc év előtti kompiláció megfogalmazásait alkalmazzák, ami mindazonáltal éppen nem válik kárára a szabatos tartalomismertetésekben utazó könyvnek.
Ha az ideológiától szerencsésen ment' is a kalauz, az első kiadású lexikonok rendes gyermekbetegségét, az apróbb hibák, tárgyi tévedések okozta szeplősödést vélhetőleg a legnagyobb körültekintés mellett sem kerülhette el. Így hát nem is a tudálékos hánytorgatás, inkább a hibairtás szándékával említjük meg azt a néhány típusbakit, amelyet hevenyészve kiszűrtünk a hasznos és helytálló adatok tengeréből. A legbántóbb ezek sorában kétségkívül Katona József halálozási dátumának az egyszerű elütésnél sokkalta bántóbb, lévén az életút elbeszélését is befolyásoló elvétése (vagyis 1820, 1830 helyett), de éppígy felhozható az is, miszerint A denevér Frosch foglára "az 1970-es években ziccerszerepet kínált" az 1970 januárjában elhalálozott Latabár Kálmánnak. Szintúgy kiigazítást érdemlő állítás, hogy a 12 dühös embert a Pesti Színházban mutatták be 1959-ben (valójában a mai Pesti helyén működő Bartók-teremben), vagy hogy Peter Shaffer Black Comedy című sikerdarabjának 1967-es keltezést ad a kötet, noha ősbemutatóját 1965-ben tartották.
A második kiadás alighanem sokat orvosolni fog a hasonló hibák közül, s vélhetőleg a kötet darabismertetései sorában is akad majd némi mozgás. S meglehet, a Koncz Zsuzsa fotóival illusztrált kalauz előadás-történeti sommáit is érdemes lesz átrostálni, hiszen az egyetlen mondatra csutkázott értelmezések olykor akarva-akaratlanul is komikus hatást keltenek az olvasóban, mondjuk például A testőr ismertetését szemlélvén: "2002-ben Jeles András Színház a Színházban - Play Molnár címmel vitte színre a Városi Színházban, egy vászon mögött árnyakká redukált alakokkal, előtte a szöveget artikuláló hallássérült és beszédhibás szereplőkkel, a civil lét és a színész (azaz szerepben) lét kettősségét firtatva." De talán nem is a névtelen szócikkíró a felelős e mondat vélelmezett bornírtságáért, csak éppenséggel a recenzens süpped önnön korlátoltságába. Harmadik lehetőséget hosszas fejtörés után sem tudunk elképzelni.
Saxum, 2008, 790 oldal, 4900 Ft
