A felfokozott érdeklődésen, mely Kovalik Balázs művészeti vezető és Fischer Ádám fő-zeneigazgató első együttes munkálkodásának szólt, s a Pietát idéző plakátokon kezdve egészen a kreatív teamnek címzett (s némiképp színlelt) búúúzásig a Fidelio bemutatója hajszálra olyan volt, akár a boldogabb országok operapremierei. Színvonalas előadás és markáns, színházi élmény, komoly hangokkal, emlékezetes pillanatokkal, valamint ingerkedő és olykor kifejezetten ingerlő ötletekkel. Ritka kvalitású produkció tehát, amelynek üdvözléséről még akkor sem szabad megfeledkeznünk, ha itt-ott némi esztétikai fogyatkozást vagy épp koncepcionális túlhabzást vélünk feltalálni benne.
Amint az a Jézus szenvedéstörténetét imitáló utcai hirdetmények láttán már jó előre sejthetővé vált, Kovalik Balázs a felette problematikus dramaturgiájú mű előadásának vezérmotívumául a keresztény megváltó passiójának újszövetségi elbeszéléseit szánta. Az elsőre sokakból megütközést kiváltó döntés persze korántsem teljességgel megalapozatlan, hiszen a férje kiszabadításáért emberfeletti áldozatokat vállaló hitves, Leonora/Fidelio és az igazságért halni kész férj, a tömlöc mélyén sínylődő Florestan egyaránt krisztusi figura, s a librettó bizonyos fordulatai is alkalmat kínálnak a biblikus allúziók poentírozására. Ám a rendezőt kissé elragadta az összehasonlító elemzés filológusok számára oly ismerős hevülete, s így nemcsak római katonákat, a börtönőr Rocco által kivitelezett pilátusi kézmosást és Veronika kendőjét vezényelte a színpadra, de az úrfelmutatást meg a "múljon el tőlem a keserű pohár" fordulatát is. S amikor mindezt még néminemű karácsonyfaégőkkel is körítette, bizony már-már a kettős blaszfémia fenyegette az előadást.
Legalább ennyire termékeny, ám egyszersmind kevésbé aggályos ötletnek bizonyult Leonora és Fidelio megjelenítésének különválasztása. Míg Leonora a többszintes paneldíszlet lábánál vörös estélyiben énekel, addig a Horváth Virgil által megformált Fidelio-imágó a magasban és talpig zöldben végzi foglári teendőit, s a két játszó személy mindössze egyetlenegyszer, Leonora áriája alatt kapcsolódik össze egy szépen megvalósított frázis erejéig. De jól üzemel a díszlet egésze is (Kovalik és Angelika Höckner munkája), s bűne legfeljebb csak annyi, hogy az első felvonásban, majd az opera fináléjában lehetőséget teremt a rendezői túlmozgatás számára. Aktatáskás bürokraták, gyanús fazonok, plázacicák és napszemüveges kommandósok masíroznak oda-vissza az emeleteken, míg a szivárványszín, s meglehet, árnyalatnyit túlironizált fináléban egyenhajladoznak és tapsikolnak a jelenlévők. Kovalik további, hipertrófiásan burjánzó ötletei között üdítően szellemes, meggondolkodtató és zavarba ejtő egyaránt akadt. Frappáns a setét lelkű börtönigazgató, Don Pizarro parancsaira parírozó őrség alkalmi megháromszorozása (kommandós foglárok, római katonák, játék kardos gyerkőcök), ellenben kínosan lapos a rabok kórusa alatt egymással szerepet, fegyvert és csuklyát cserélő őrzők és őrzöttek écája. (Lásd még: a börtönben tulajdonképp a börtönőr is fogoly.)
Az operarendezők, akárcsak a jobb kortárs írástudók lehetőség szerint kerülni szokták a pátoszt, vagy legalább némi fintorgással enyhítik a dolgot, ám a számadó kritikusnak néha muszáj nagy szavakkal előhozakodnia: Fischer Ádám varázslatot művelt az operaház együttesével. Nem tudni, hogy vajon tartós lesz-e ez az eredmény, de vasárnap este pazarul, telivér operazenekarként muzsikáltak a hangászok (így a III. Leonora-nyitány előadása egy-egy kontúrtalanabb pillanatával együtt is bőven kiérdemelte a közönség ovációját), szépen szólt a kórus, és kiegyensúlyozottan nívós teljesítményt nyújtottak a hazai szólisták. Elsősorban a nagyszerű Szabóki Tünde, aki Leonora statikussá rendezett szerepében drámai szopránjának kifejezőerejét bámultatta, s akit legfeljebb egy feszesebb csúcshang mutatott esendő embernek. Ugyancsak lelkes méltatást érdemelt a miniszter rövid szerepében Bretz Gábor, akinek nemcsak hangi diszpozíciója és atlétikus alkata, de a finálé iróniamentes értelmezését fenntartó alakítása is jól szolgálta az előadás sikerét. A Don Pizarrót éneklő hazai hősbariton, Perencz Béla és az operát daljátékzsánerben nyitó Marzelline-Jaquino-páros, azaz Váradi Zita és Fekete Attila szintén üzembiztosan működött, s elboldogult Rocco főfoglár szólamával a megszokottnál kissé tán szürkébb Friedemann Kunder is. A Florestan nem túl terjedelmes, ám annál nehezebb és igényesebb szerepére szerződtetett, korlátlan teherbírással már aligha dicsekvő amerikai veterántenor, Thomas Moser elsősorban hangjának mindmáig félreismerhetetlenül hősi színezetével tett ránk kellemes benyomást.
A produkció biblikus irálya szentenciák és hasonlatok sorát kínálja a recenzens számára, ám az olcsón tudálékos szellemeskedést jobb lesz elhagyni. Nem a néző passiója volt ez a rendezés (még ha a büfében el is hangzott e léha felvetés), s a Megváltó se szállt alá, hogy a pesti operaház bűneit elvegye. Erényekben ékes, de hibákban sem szűkölködő, tehetséges és szerethető, s összességében formátumos előadás az új Fidelio. S ha jobban meggondoljuk, csodának ennyi is elég.
Magyar Állami Operaház, október 5.
