Mélyen igaz közhely, hogy egy újdonat színpadi mű nemcsak a játszó személyeket állítja komoly feladat elé, de épp így a közönséget, s persze a darabot az előadástól, az esetlegességet a tendenciától, s a merész úttörést a tévútra csalinkázástól megkülönböztetni hivatott, netán önjelölt kritikust is. E nehézség ismételt felismerésével távoztunk a szegedi Dóm térről, miután véget ért Szakcsi Lakatos Béla, Müller Péter Sziámi és Kerényi Miklós Gábor közös művének első előadása, vagy hogy a nevét márkavédjeggyé tömörítő rendező-szövegkönyvíró meghatározását idézzük: az ősbemutató világpremiere. Az újszerű műfaji megjelölés, a worldmusical elnevezés már önmagában meggondolkodtató, noha a zenei világ azonosítása végeredményben nem jelent gondot: világzene, amit hallunk, török, indiai, cigány, s még ki tudja, hányféle népzenei beütéssel, s persze crossover is, rockkal és tangóval, s hozzá természetesen dzsesszel, de még mulatós zenéből is jut egy hálás betét Dolhai Attilának. Mintha csak Szakcsi Lakatos gondosan behajtott szamárfüleket hagyott volna a huszadik század populáris zeneirodalmában, s most visszalapozna egyikhez-másikhoz, hogy variációival eszünkbe juttassa a Veréb is madár főcímdalát vagy kedves klezmerdallamait, a Legyetek jók, ha tudtok slágerét és Vámosi János valamely dalát. Szórakoztató, még komolyzenei ötleteket is inkorporáló, kísérleti elegy hát, amit Szakcsi a közönségnek kínál, ám az invencióból aránytalanul több jut a zenekarnak (a kiváló Maklári László által vezényelt Szegedi Szimfonikusoknak), mint a színészeknek, akik egy-két szám kivételével bizony laposra mángorolt énekszólamokat vezetnek elő, miközben az árokból mondjuk Wagner "Csaljuk meg Szigfridet!" motívuma kúszik felfelé.
A zenénél mindazonáltal jóval problematikusabbnak tetszik a worldmusical textusának és színpadi minéműségének értelmezése, s korántsem csak azért, mert egy viszonylag elfogadott Shakespeare-darab kapcsán nyugtalanító arról olvasni, miszerint "a mű szövegében is megújul". A dalszövegeken kezdve a sort: hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Müller Péter Sziámi a szándékolt, ironizáló bárgyúság regiszterében kívánta döcögtetni verseit, csakhogy egy teljes zenés színházi estét aligha szerencsés "kentaur-mintaúr" nívójú rímpárokkal kitölteni, s a "mikor egy döntéshozó meghozza a döntést" jellegű fordulatok is rövid úton alkalmasnak bizonyultak allergiás reakciók kiváltására. Az elvitathatatlan művészi érdemekkel ékes dalszövegíró vélhetőleg maga is felismerte e kockázatot, s a darab néhány pontján költészettel és mélyértelműséggel próbálkozott, azonban erőfeszítéseiből csak egy-két lanyha és ezoterikus Müller Péter-szentencia átfogalmazására futotta.
Súlyos igazságtalanság lenne azonban pusztán a dalszövegeken elverni a port, hiszen a világirodalmi klasszikus megújítása a prózai részekben sem mutatkozott minden ízében sikerültnek. A színlapon még következetesen Theseusként feltüntetett szereplőt a játékban már Taligásnak nevezik, ő lett Hermia zord atyja, s hozzá az autóroncsok által szegélyezett porfészek keresztapja is, míg a környezetében sürgölődők hol bőrbe kötött motorkerékpárosokat, hol zebracsíkosban kakaskodó Győzike-imitációkat, hol meg dohánygyári Carmeneket idéznek, a dalszövegekhez mérten is üres dialógusokat recitálva. Kerényi Miklós Gábor megváltó ötlet nélkül aktualizál, s írja át Oberon és Titánia színpadi sorsát (mindketten szerelemre cserélik halhatatlan létüket), ám annál lendületesebben veti bele magát a hatalmas színpad megelevenítésébe. Túri Erzsébet Holdat és világkereket egyszerre asszociáló középponti látomása, fát és villanypóznát adó díszletelemei, elhagyott drótszamarai körül hatalmasan pezseg az élet, s az ember olykor nem is tudja, hová nézzen - félre. Merthogy a nagy tolongásban, szalagos-halálfejes-tűzijátékos sokadalomban, Duda Éva professzionalista és a zenéhez idomulóan innen-onnanista koreográfiái mellett némiképp elvész a történet (mi több, még a szünet előtti finálé is), s tán csak az iparos-színjátszók komikus betétje és Zuboly szamárkodása körvonalaz valamit az eredeti mulatságból. Így hát a leghálásabb játékok is Vackor (Földes Tamás) társulatának jutnak, a színházi jelenre kikacsintó (részben prózai Szentivánéji-előadásoktól eltanult) fordulataikkal, bővérű ripizéseikkel. S közülük is kiválólag a Zubolyt alakító Bereczki Zoltánnak, aki megvesztegető bájjal és kamaszos humorral teszi üdítővé színpadi jelenlétének perceit. Forma szerint legalább ennyire hálás szerep a Puck jelmezében fellépő Kerényi Miklós Mátéé, aki - igaz, nem minden forszírozás nélkül - él is e többszörös ziccerrel.
Szokott rokonszenves formáját nyújtja Dolhai Attila mint sukár Lysander, remekül énekel és valódi alakítás ígéretét hordozza a sugárzó Vágó Bernadett (Hermia). Peller Anna Helénája ugyancsak kellemdús és önironikus figura, míg a szerelmi négyszög fennmaradó posztján a Demetriusként beszéltetett Szabó Dávid mindvégig a színészi hitel zéruspontján vesztegel. A szellemszférában Szabó P. Szilveszter komoly és tiszteletre méltó erőfeszítéseket tesz azért, hogy Oberon szerepében démonikus hatást keltsen, s fáradozásait több-kevesebb siker koronázza. Sajnálatos módon ezúttal sem volt alkalmunk élvezhetni Janza Kata (Titánia) tökéletes hangi diszpozícióját, ami annál elszomorítóbb, mivel prózai megnyilvánulásaiból is pusztán az üresben forgó erőltetés érződött.
Mint hírlik, a produkció áttelepül az Operettszínházba, s így nyilvánvalóan szamárság lenne rögvest elparentálni a musicalt. De az első előadás gyorsan fakuló emlékei arra intenek, hogy erőtől duzzadó, memorábilis szériát vagy épp irányzatteremtő alapművet ne nézzünk ki a frissen bemutatott worldmusicalből.
Szegedi Szabadtéri Játékok, Dóm tér, július 25.
