Habár a széltében elterjedt színházi közhely, miszerint a gyermek a legnehezebb közönség, vajmi csekély igazságtartalommal bír, az azért korántsem tekinthetõ papírformának, hogy egy zömében kisiskolásokból és nagycsoportosokból álló publikum zajos, már-már tomboló tetszéssel fogadjon valamely operaprodukciót. Márpedig a múlt szombaton ez történt, s e tény nemcsak Ránki György megejtõen szellemes muzsikájú és szerencsésen húzott, elsõ ízben 1950-ben bemutatott gyermekoperájának máig eleven frissességét bizonyítja, hanem a rendezõ, Toronykõy Attila erõfeszítéseit is, aki gügyögés nélkül, pusztán a gyermekekben, fölnõttekben és talán még a kritikusokban is egyaránt fellelhetõ egészséges humorérzékre alapozta az elõadás sikerét. A takarékos, de a nélkülözés látszatát ügyesen elkerülõ produkció fehér, ezüst és arany színekben játszó látványvilága értelemszerûen a ruházkodás változatos tárgyait idézi. A kravátlikkal és kalpagokkal fényesen fölszerelt ország divatbódult fejedelme Pomádé, akit az ifjú Cser Krisztián formált bájosan hóbortos piperkõccé. Ilyesformán a szerep, amely Székely Mihály óta a nagy hazai basszisták önironikus játékainak, kikacsintó paródiáinak terepe, jócskán megfiatalodott, ám derûjébõl mit sem vesztett. Cser remek, csibészes humora és (egy-két más szólistával ellentétben) mindvégig mintaszerû szövegmondása gyerekekben és felnõttekben egyként kellemes benyomást hagyott, s hasonlóképpen általános tetszést aratott a biciklin érkezõ és távozó két svihák csodatakács, Pataki Potyók Dániel és Geiger Lajos is. A színpadra telepített, csökkentett létszámú zenekart a hálóinges Köteles Géza ugyancsak szellemesen igazította. Az opera utolsó perceit a lengemagyarjában a nézõtéri járásokon végigparádézó Pomádé és díszmenete avatta viháncos mulatsággá.
Magyar Állami Operaház, október 4.
*****
