Magyar Narancs: Ön jó másfél évtizede az utazó operasztárok válogatott elitjéhez tartozik, most nyáron épp egy japán turnén vett részt Seiji Ozawa oldalán, azután pedig Amerikában, a legendás tanglewoodi fesztiválon lépett fel André Previnnel. Érez magában késztetést, s egyáltalán jut ideje arra, hogy értékelje, mondjuk, korszakokra ossza eddigi pályafutását?
Rost Andrea: Ha az operaházi debütálásomtól, az 1989-es Rómeó és Júliától számítom, akkor bizony jövőre már kitelik a húsz színpadon töltött esztendő, ám én ezt a két évtizedet inkább folyamatnak, tanulási, csiszolódási folyamatnak érzékelem, s nem látok benne éles korszakhatárokat. Egymásra rakódnak a fontos emberi és művészi élmények, mint például az idei, számomra nagyon szép nyáron, amikor végre megismerhettem Seiji Ozawát, akiről nem is sejtettem, hogy ennyire sugárzó, minden porcikájában remek karmester. A színpadon állva megtapasztalni azt a gondoskodó odafigyelést, ami belőle árad, nos az ilyesféle meghatározó élmények mind-mind beépülnek az énekes lelkébe, ahogy beépül mondjuk a piknikező, kis kosárkával, családostul a fűben heverésző tanglewoodi közönség fesztelen jókedve is. De ha most mégis visszatekintek a pályafutásom eddigi szakaszára, akkor annyit persze összegzésképpen elmondhatok, hogy a feltörekvő énekesek számára fontos, a karriert meghatározó nagy operaházakba már mindbe eljutottam. Ha tetszik, a hegyet már megmásztam, most fenn kell maradnom ezen a szinten.
MN: Az elkövetkező néhány hónapban több új szerep is bekerül a repertoárjába. Ez mindenesetre egyfajta terjeszkedés, a művészi kiteljesedés szándékát jelzi.
RA: Azt hiszem, csak itthon nem tudják, hogy voltaképpen mennyiféle szerepet is énekelek valójában, hiszen Budapesten jószerével csak Lucia, Traviata, Gilda és Júlia szólamában hallhattak. E húsz év alatt vagy két tucat szerepet énekeltem, csak éppenséggel ezekben az operákban nem látott, nem ismerhetett meg a magyar közönség. Ez a kiteljesedés vagy terjeszkedés tehát nem az idén kezdődött, de a szerencse úgy hozta, hogy most rövid időn belül három új szerepben, mint Liú (Turandot), Fiordiligi (Cos“ fan tutte) és Euridiké (Haydn: Orfeusz és Euridiké) is fellépek majd Pesten. Ám az való igaz, hogy Liú és Fiordiligi szerepe megtervezetten kerül be éppen most a repertoáromba, ezeket eddig korántsem véletlenül nem énekeltem. Nagyon is tudatosan vártam velük addig, amíg már tényleg úgy érezhetem, hogy kellő tapasztalat birtokában meg tudok majd birkózni ezekkel az igazán nem könnyű szerepekkel. Fiordiligi például nagyon hosszú szerep, lesz majd rajta mit felépíteni.
MN: Liú szólama viszont, amit szeptember 16-án énekel majd a Művészetek Palotájában, jóval kevésbé terjedelmes.
RA: Így van, Liú inkább érzelmi intenzitásában és drámaiságában megterhelő számomra. Puccinitől amúgy is kicsit tartottam eddig, hiszen az operáinak nagyzenekari hangzása ránehezedik az énekesre. S habár elénekeltem már a Bohémélet Mimijét, bevallom, utána nehezemre esett visszatalálni a szokott szerepeimhez, és így aztán el is hagytam a repertoáromból. Ráadásul ha az ember nem kellő hangi és mentális állapotban találkozik egy-egy új szereppel, akkor egyhamar elviszik az érzelmei, és végigordítja a szólamát. Ilyenkor könnyen sérülhet a hang, a hibák és a stílustalanságok pedig rögzülnek, s ezeket aztán hurcolja magával az énekes a világ körül, operaházról operaházra. Szóval érdemes várni a nagy drámai szerepekkel mindaddig, amíg nem tudja az előadó egyszerre mélyen átélni és közben hideg fejjel ellenőrizni a saját produkcióját.
MN: A harmadik új szerepe, Euridiké jövő márciusban húsz év után az első premierje lesz a Magyar Állami Operaházban, méghozzá Zsótér Sándor rendezésében.
RA: Õrá nagyon kíváncsi vagyok, mert tehetséges embernek ismerem, s ezért nyilván ehhez az operai alapanyaghoz is tehetségesen fog majd hozzányúlni. A pályám elején még inkább éreztem valamiféle tartózkodást a rendezői formabontással, az operaszínpadi kísérletezésekkel szemben, de ma már tudom, hogy az ilyesmi frissítően, az újdonság erejével hat. Minden este régi ruhákba öltözni, nagy parókát ölteni, lecövekelni a színpadon, s játszani a kis rőkönyt, nagy rőkönyt - nem biztos, hogy tényleg erről kell szólnia a mai operajátszásnak.
Ez az Euridiké egyébként nem a szívem legóhajtottabb álomszerepe, ilyen stílust mind ez idáig csak keveset énekeltem, de annál nagyobb és érdekesebb a kihívás. Ugye, mindenkinek Cecilia Bartoli szólamformálása van a fülében, s én persze nem vagyok olyan koloratúrabajnok, mint ő. Nekem a legatóim, az íveim az erősségeim, s ezt a szólamot is így fogom megközelíteni, de azért természetesen megküzdök majd a koloratúrákért is.
MN: Ha már tervezésről és új szerepekről esett szó, milyen szerepek várnak, várhatnak önre mondjuk öt-tíz év múlva? Idén januárban a Zeneakadémián a Normából énekelt részleteket: a repertoárjára kerülhet például ez a szólam?
RA: Nem, az egész szerepet még biztosan nem szeretném elénekelni, de később ki tudja, hiszen Edita Gruberová is jóformán hatvanéves koráig várt a Normával. Elképzeléseim, álmaim persze vannak, ám néha rá kell jönnöm, hogy egyik-másik bizony csalfa álom. Valamikor például azt mondtam, hogy egyszer majd el fogom énekelni Salomét, de ma már jól tudom, hogy nem. Nem leszek Salome, és nem leszek Tosca sem, mert jóllehet a lelkivilágomhoz illenének ezek a nagy drámai nőalakok, a hangomhoz sajnos nem. Talán tíz év múlva már énekelni fogom Cso-cso-szánt, majd meglátjuk, előbb most mindenesetre Liúval teszek egy próbát.
MN: Az utóbbi időben dalénekesként is gyakrabban hallani. Új lemezén (Hungarian Songs, Warner Classic & Jazz) Bartók, Kodály és Ligeti szerzeményeit énekli, s szeptemberben a Zeneakadémián ad majd Schumann-dalestet.
RA: Persze azért korábban is énekeltem én dalokat, de újabban tényleg nagyon érdekel a műfaj sokszínűsége, változatossága, játékossága. Így például az említett összeállítás dalai remek alkalmat teremtettek arra, hogy kipróbáljam magamat, a hangom lehetőségeit. S azon túl, hogy a lemez programja egyfajta zenetörténeti ívet ír le 1906-tól az ötvenes évekig, nagyszerű játékokat kínált nekem, hiszen Ligeti György egyik korai dalában (Kalmár jött nagy madarakkal) még rikácsolhattam is, ami különösen szokatlan és egyúttal szórakoztató élmény egy szép szólamformáláshoz edzett operaénekes számára.
Legújabban pedig Simon Izabellával, aki ezen a felvételen is kísérő partnerem volt, egy olyan elkövetkező lemez összeállításán dolgozunk, amely Fanny Mendelssohn (a nagy zeneszerző, Felix nővére) és talán még más női zeneszerzők elfeledett dalait ismertetné meg a nagyközönséggel.
MN: Ha más módon is, de úgyszintén ez a "női vonal" uralja majd közelgő dalestjét is, hiszen szeptember 23-án Robert Schumann dalciklusát, az Asszonyszerelem, asszonysorsot fogja énekelni a Zeneakadémián, ugyancsak Simon Izabella társaságában. Ha jól tudom, ez is egy legelső találkozás lesz.
RA: Igen, s ha úgy tetszik, ez is egy vadonatúj szerep lesz számomra, hiszen ez a nyolc dal összefüggő történetet mesél el. Egy teljes női élet drámáját, akár mondjuk egy Wagner-operában, csak éppen itt három-négy-öt óra helyett mindössze egyetlen, gyorsan pergő fél órában. Egyébként sokat gondolkodtam rajta, hogy nem lehetne-e valamilyen módon színpadiasabbá tenni ezt a dalciklust, láttatni a cselekményt, mert nekem a látvány, a vizuális élmény a koncertpódiumon is nagyon fontos. De azt hiszem, hogy ez túlzás lenne, és ezek a varázslatos dalok helytállnak majd magukért.
