A teremtés remeke - Plácido Domingo Pécsett (Koncert)

Zene

Alighanem jobb rögvest a legelején túlesni az evidenciák kötelező felemlegetésén, vagyis elsütni mindazon patronokat, amiket már a hangverseny előtt teljes bizonyossággal lajstromba foglalhatott bármely élelmesebb sajtómunkás. Nos, az operaénekesi megakoncert merőben problematikus műfaj, ráadásul a szervezés munkája, mint hazánkban mindenkor, ezúttal is jócskán hagy maga után kívánnivalót. Valamint: a 67 esztendős tenorfejedelem hangja már nem a régi, ám a művész közmondásos muzikalitása és túlcsorduló személyisége most is kipótolja az esztétikai fogyatkozásokat, s hozzá énekel operát, operettet és hispán zarzuelát, nekifut a magyar nyelvű dalolásnak, majd az obligát ráadásszám, Lara Granadája után boldog meghatottsággal fogadja az egybegyűltek álló ovációját. Mindez tehát tény és való, ám fájdalmasan keveset árul el a múlt szombati eseményről, s egyszersmind a teremtés Plácido Domingo nevű mesterremekéről.

Alighanem jobb rögvest a legelején túlesni az evidenciák kötelező felemlegetésén, vagyis elsütni mindazon patronokat, amiket már a hangverseny előtt teljes bizonyossággal lajstromba foglalhatott bármely élelmesebb sajtómunkás. Nos, az operaénekesi megakoncert merőben problematikus műfaj, ráadásul a szervezés munkája, mint hazánkban mindenkor, ezúttal is jócskán hagy maga után kívánnivalót. Valamint: a 67 esztendős tenorfejedelem hangja már nem a régi, ám a művész közmondásos muzikalitása és túlcsorduló személyisége most is kipótolja az esztétikai fogyatkozásokat, s hozzá énekel operát, operettet és hispán zarzuelát, nekifut a magyar nyelvű dalolásnak, majd az obligát ráadásszám, Lara Granadája után boldog meghatottsággal fogadja az egybegyűltek álló ovációját. Mindez tehát tény és való, ám fájdalmasan keveset árul el a múlt szombati eseményről, s egyszersmind a teremtés Plácido Domingo nevű mesterremekéről.

Mert Domingo nem egyszerűen nagy tenor, olyanból ugyanis már jó néhányhoz volt szerencséje az operakedvelő emberiségnek, s ha nagyon keressük, még ma is akad egy-kettő kívüle; és nem is pusztán derűsen laza, korosodó szupersztár, még ha olykor maga is behúzódik e megtévesztően lakályos szerepbe. Nem, Domingo olyasformán ikonja a férfias grandezzának, ahogy elhunyt pályatársa, Luciano Pavarotti a teli szájas boldogságé volt. Aligha túlzás hát, hogy a korban, amikor jószerével már a modorosság is stílusszámba megy, előadó-művészi létezését tüneményszerűnek ítéljük.

Ám térjünk csak a koncertre, annál is inkább, hiszen mindezekről a ritka adományokról, s ráadásképp a mégoly méltóságteljes öregedés szívszorító jelenségéről is e viharos, bár szerencsére csapadékmentes pécsi éjszakán győződhettünk meg újra. Domingo, akinek csak magyarországi debütálása óta 35 hosszú év telt el, mostanság már gyakorta kénytelen változatlanul üzembiztos pianóira, falzettes puhításaira hagyatkozni koncertprogramja során, de hangjának félreismerhetetlen színét, gordonkát idéző bársonyát váltig őrzi. S őrzi szinte kamaszos telhetetlenségét is, amellyel újabb és újabb szerepeket, szólamokat és áriákat kebelez repertoárjába, s amelyről pécsi hangversenye is tanúskodott. Mert igaz, don Rodrigo áriája Massenet Cid című operájából és Sorozabal mester zarzuelakesergője, a No puede ser! kimozdíthatatlan sarokpontjai a Domingo-féle koncerteknek, de már Richard Rodgers South Pacific című musicaljének a legendás basszista, Ezio Pinza számára írt slágere (Some Enchanted Evening) és Mascagni filoszemita operájának, a Fritz barátunknak szép cseresznyekettőse vajmi ritkán hangzik fel egyetlen estén. S akik előszeretettel emlegetik a szabadtéri tenorkoncertek művészprostituáló jellegét, meghallgathatnák éppenséggel a Walkür Tavaszi dalát a latinos tüzű Siegmund előadásában.

Latin erőkben amúgy bővelkedett az este, hiszen Domingón kívül a nagyszerű és állandó koncertkísérőként figuráló Ana María Martínez (aki egyebek közt Vereczkey Szilvia autentikusan duhaj belépőjével remekelt) és a tehetséges Rossana Potenza is a szélfútta pódiumra lépett. Domingo oldalán a ráadásban együtt énekelték De Curtis emlékezésre ösztönző slágerét (Non ti scordar di me), s alkalmasint valóban nem fogjuk egyhamar feledni értékes közreműködésüket. Ám örök emlék gyanánt a hol önironikusan legénykedő, hol meg önnön elmúlását kidaloló Domingo képét őrizzük majd. Az álruhás fejedelemét, aki akaratlanul is lépten-nyomon leleplezi inkognitóját.

Expo Center, Pécs, augusztus 2.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.