Egy örvendetesen ismerős és elvártan grandiózus, valamint egy újdonatúj, ám máris megejtően árnyalt alakítás avatta emlékezetes élménnyé a MűPa jubileumi Puccini-szcenírozásainak soros darabját. Lukács Gyöngyi a címszerepnek boldog birtokában, míg Rost Andrea az áldozatos rabszolgalány, a kicsi Liú szólamát meghódítva teremtett valódi operai légkört a pódiumon, s kettejük teljesítménye ezúttal jószerével az előadás minden egyéb mozzanatát leárnyékolta. Lukács Gyöngyi a megszólalásig hű Turandot, igazi jégszívű császárleány, ám több nemzetközileg elismert stimmkollégájával ellentétben ezt az illúziót éneklésre kelve is sikerül fenntartania, mi több, fokoznia. Hangjának vivőereje változatlanul imponáló, lépcsősor tetején állva és a kórussal egy szintre szállítva egyaránt áténekelte a sűrű hangzást; drámai szopránja a "legjobb évek" kegyelmi állapotában leledzik, miközben játékintelligenciája, színpadi egyéniségének gazdagsága látványos gyarapodáson megy keresztül. Alakítása még az operát záró, dramaturgiailag és zeneileg egyaránt problematikus kettőst is diadalra vitte, noha e műveletben Kalaf érdemi hozzájárulására ez estén nem számíthatott.
A női princípium másik pólusát, a romantikusan önfeláldozó Liú szerepét első ízben énekelte Rost Andrea, s produkciójával rögvest a tökéletességre tört. Mindkét áriáját megvesztegető bájjal, s még a cinikus operahabituék lélegzetét is megakasztó eszményi nívón teljesítette. S anélkül, hogy akár egyetlen pillanatra is magánérdekű dívapárbajjá fajult volna az előadás, Rost hangjának és személyiségének hamvas lírája Turandottal egyenlő rangot biztosított az igénytelen kis rabszolga számára, s ilyesformán a librettó zsarnoki önkénye ezúttal csakis a két szerep, s nem a két alakítás között teremthetett hierarchiát.
A két alakításhoz mérve nyilvánvalóan csak másodlagos jelentőséggel bírt Kovalik Balázs gusztusos, perfekt szaktudással kivitelezett, s bölcs önmérsékletről tanúskodó szcenírozása. Az impozáns lépcsősor köré rendezett, az emeleti oldalpáholyokat és az orgonaüléseket is kihasználó előadás jól ügyelt a két estélyi ruhás nőalak játszmájára, s rendezői ötletekkel inkább csak a három miniszter és a kórus megjelenéseit színesítette. Az NDK-s apparatcsiknak tetsző, szemüveges és aktatáskás, s a második felvonás első képében wellness-szolgáltatásokkal kényeztetett Ping, Pang és Pong meglehetősen undokká formált figuráját Kálmán Péter, Megyesi Zoltán és Kiss Péter ügyesen és megfelelő hangi diszpozícióban hozta. A szintén uniformizált kórusról szólván enyhe kötözködésképpen elmondhatjuk, hogy Kovalik néhány ponton ezúttal is bevált modorosságokat illesztett a produkcióba: Peking népének egyöntetű fényérzékeny myopiája, mely a zárójelenetben a kórus nézőtérre vonultatásával ugyancsak testületileg nyert kikúrálást, alighanem igazi unott túlzás.
Arról viszont még nagyvonalúságot mímelve is feltétlenül említést kell tennünk, hogy a Kalaf szerepét éneklő Frank Porretta hangja roppant fakó, középfekvésben nem ritkán hallhatatlanná vált, s e tragikus fogyatékért nem kárpótolta a közönséget az a néhány tisztes magasság, amelyért becsülettel megküzdött az amerikai tenorista. A másik külföldi vendég, a vak és száműzött Timurt éneklő Dejan Vacskov hangban és fizikumban egyaránt robusztus alkatnak bizonyult, míg a történet másik császárának, Altoumnak szerepében Róka István az öregedő tenorhang hanyatlásának e helyütt igencsak kívánatos pátoszát, nemesen emelkedett tragikumát bámultatta. A nagyszerű karmester, Stefan Soltesz igen jó teljesítményre sarkallta a Magyar Állami Operaház Zenekarát, s hasonlóan hálás megsüvegelést érdemelt az intézmény énekkara és gyermekkórusa is.
MűPa, szeptember 16.
