Elsüllyedt szerzők XVI.

Író a skatulyából

Illés Endre (1902-1986)

Könyv

Huszadik századi irodalmunk megannyi izgatott vátesze, kócos zsenije és tragikus sorsú mártírja mellett Illés Endre volt a takarékos életrendű, tüntető eleganciájú, okos író. S ez a nem mindennapi okosság nemcsak nagy túlélővé tette a rezervált polgárt, de bő fél évszázadra a magyar irodalmi élet "alkalmas emberévé" is.

Illés Endre 1956 után egy teljes emberöltőn át vezette a Szépirodalmi Könyvkiadót, s az egykori kényes-fényes pozíció jócskán megterheli az írói életmű utókorát. Bár a nagy hatalmú ősz úriember alakját máig őrzi az irodalmi emlékezet, az ironikusan méltató (pl. Vámos Miklós) és az Illéssel leplezetlenül ellenszenvező múltidézők (mint Kőszeg Ferenc) egyaránt beérik a szocialista kultúrpolitika - amúgy forma szerint párton kívüli - funkcionáriusának röpportréjával. Csak kevés szót vesztegetnek pályafutásának korábbi szakaszára, és ha lehet, még kevesebbet korántsem érdektelen írásművészetére.

A Csütörtökhelyen született és Lőcsén érettségizett, azaz felvidéki és egyszersmind Bildungsbürger származású úrifiú első nekifutásra orvosnak indult, ám a Lenhossék Mihály anatómiai előadásait látogató és Korányi Sándor klinikáján gyakorlatozó Illés már másodéves medikusként szerencsét próbált az irodalommal is, amikor 1923-ban az Est-lapok tehetségkutató felhívásán buzdulva elbírálás alá bocsátotta első zsengéit. A több sajtóorgánumot tulajdonló konszern irodalmi vezérférfiúja, a jó szimatú Mikes Lajos már az év decemberében megjelentette Illés Áprilisi ibolyák című tárcanovelláját, majd heti két írás leszállítására szerződtette a fiatalembert, aki így egy csapásra Mikes reményteljes felfedezettjei között találta magát Szabó Lőrinc, Kodolányi János és Erdélyi József társaságában. Hasznos munkatársnak bizonyult, hiszen éveken át fennakadás nélkül gyártotta a megbízhatóan formás tárcanovellákat, s hosszú pályafutása során utóbb sem lett hűtlen a Gyulai Pál által zsemlyének gúnyolt hírlapi műfajhoz. A csodált Korányi báró klinikájának felvételi osztályán működő, íráskészségét és logikáját anamnézisek felállításával edző Illés nem egy novellájának témáját szerezte be az ismerős kórházi környezetben, mint például a boncolásra kijelölt, s musculus risorius, vagyis nevetőizom nélküli holt tetem történetét, amelyet több változatban is megírt a húszas évek folyamán. Az orvosként végül sosem praktizáló Illés mindazonáltal nemcsak témákat, plasztikus orvosfigurákat és hiteles kórtörténeteket köszönhetett tanulmányainak, hiszen írásainak ekkortól vált hol külsődlegesen tulajdonított, hol valós ismertetőjegyévé a szenvtelen távolságtartás és a sebészi tárgyilagosság.

A jól uralt temperamentum, a kifejlett logika és a - nem mellékesen lenyűgöző műveltséggel párosuló - ambíció rövidesen a kritikusi mezőnyben is figyelemre érdemes versenyzővé avatta a fiatal irodalmárt. Mi több, a novellaíróként egyelőre inkább csak a külső körön veszteglő Illés műbírálataival vált valódi tényezővé. Miközben éveken át írta színikritikáit az Est-lapokba, elsősorban a konzervatív és látványosan hanyatló Budapesti Hírlapba, csatlakozott Szabó Lőrinc kisebbfajta irodalmi apagyilkosságra szerveződő folyóiratához, a Nyugat tekintélyuralma ellen életre hívott Pandorához. Ebben az alig fél éven át egzisztáló orgánumban közölte semleges hangú, ám annál kíméletlenebb bírálatát Karinthy Frigyes valóban sikerületlen színművéről, a Lepketáncról, mely kritika olyanynyira felháborította a csodált szerzőt, hogy a Csütörtök nevű bulvár- és revolverlap hasábjain válaszolt Illésnek.

"A Pandora fiatal kritikusa egész egyszerűen az én emlőimből szívott tejet alakítja át méregfoggá..." - írta a felindult Karinthy, majd a képzavart e szellemesen lealázó fordulattal ellensúlyozta: "De arra mégsem vállalkozhatom, hogy olyasvalakivel párbajozzak, akinek közben vívóleckét kell adnom."

A Pandora lendülete hamar kifulladt, s a Nyugat részint vissza-, részint befogadta a lázadó fiatalokat, s köztük Illés Endrét is, aki ilyesformán a Nyugat második nemzedékének oszloposa lett. A legendás redaktor, Osvát elsőre a kedvelt divatszerzők boncolását bízta az újoncra, majd bevett szokásához híven hozzálátott volna az új szerző átneveléséhez, ám a nyakas Illés ellenállt, s inkább csak Osvát halála után tért vissza a folyóirat állandó munkatársainak sorába. 1941-ig azután másfél száz közleménye jelent meg a folyóiratban, s nevéhez nemcsak Erdős Renée, Kosáryné Réz Lola és Körmendi Ferenc műveinek irgalmatlan kipellengérezése fűzhető, de az elszakított Felvidék, a "Szlovenszko" kurrens magyar nyelvű irodalmának elfogulatlan kritikai sommázata is, ami dühödt tiltakozásra késztette a honfihűségükkel érdemeket szerző megbíráltakat.

Illés a harmincas évek közepétől mind komolyabb pozíciót szerzett magának az irodalmi életben. A Budapesti Hírlap, majd az Új Magyarország irodalmi szerkesztőjeként nemzedéktársai és a még fiatalabbak (pl. Weöres Sándor) írásainak, verseinek publikálása került döntési hatáskörébe, s a néhai Baumgarten Ferenc könyvtárát őrző literátor idővel kétszeres Baumgarten-díjas (1937, 1939) és az alapítvány ügybuzgó munkatársa lett. 1938 után pedig a Révai Rt. irodalmi igazgatójaként figurált, s bár kinevezésében szerepet játszott az első zsidótörvény "egyensúly-teremtési" szándéka, Illés korántsem volt közönséges stróman, pusztán rendezett pedigréjű aladár. A munkatársként Illyés Magyar Csillagához csatlakozó novellista-kritikust nemcsak korábbi tevékenysége, de kiadói működésének nem egy intézkedése is rátermett és jó szándékú könyvesnek mutatta, legyen elég csak Szerb Antal A világirodalom története című - mások által félretett - munkájának megszerzésére és megjelentetésére vagy Déry Tibor kéziratainak 1944-45-ös megőrzésére utalnunk.

A negyvenes évek elején szépírói működése is változatosabbá és nívósabbá vált. Írásai (amelyek jórészt az anekdotairodalmunk oly kedvelt válfajába soroltatnak) a fővárosi értelmiségi-polgári közeg, az európai utazgatások, liezonok és szerkesztőségi-klinikai történetkék kellemes, de nem túl fajsúlyos témáit szinte észrevétlenül mélyítették el. 1942-es Zsuzsa című első kötete egy kudarcra ítélt, értéktelen szerelmi viszony köré rendeződött, s a vonzalmai szerint mindhalálig apolitikus Illés ugyancsak ekkoriban írta erősen korjellemző, nyugtalanító nagy novelláit is, mint amilyen az oktalan éttermi heccet örökítő A gyáva (1943, később Paradicsomlé cím alatt), az 1942-es, a rendezett világ fenyegetettségét érzékeltető A párbaj és az úriasan gyomorforgató Belvárosi karácsony (1944). Ez a veszélytudat jellemezte első színdarabját, az 1941-ben Németh Antal és Major Tamás által rendezett, s a Nemzeti Színházban nagy szériát futó Törtetőket. A felütés ismerősen anekdotikus (a kegyelmes úr magasabb beosztást kér egy fiatal pártfogoltja számára, ám a vezérigazgató elfelejti a pontos nevet, s kénytelen egyszerre két beosztottját is előléptetni), de még a környezet és a könnyed dialógusok is az olajozott Bókay János-vígjátékok technikáját idézik, csak épp a darab két fiatal címszereplője erőszakosabb és életszerűbb a színpadon akkortájt megszokottnál. Következő darabja, az ugyancsak sikert arató Méreg (1943) szimplább képletű magánéleti dráma, s hasonlóan a férfi-nő vívódás adja a témáját az 1947-es Hamisjátékosok című, a kortárs francia hatásokat csak részlegesen megemésztő kisregénynek is, amely azonban egy kötetben jelent meg a negyvenes évek kór- és körképszerű novelláival.

A negyvenes évek végére megfogyatkozott a levegő Illés Endre körül. A Várkonyi Zoltán Művész Színházában bemutatott, s egyébiránt óvatos megfelelésvággyal beoltott Hazugok című, komédia és erkölcsrajz megjelölésű színdarab feljelentéssel egyenértékű kritikákat kapott a pártsajtótól, s 1950-től az államosított könyvkiadásban is hátrébb sorolták a polgári származású szakembert. A megjelenésének feszélyező eleganciáját a szervezett toprongy éveiben is megőrző Illés az új nevű Szépirodalmi Könyvkiadó műszaki vezetője lett, ám ezúttal is hasznossá tudta tenni magát: kötetszerkesztőként, bevezető tanulmányok írójaként és fordítóként egyaránt tevékenykedett. A szépírói parkolópályán vesztegelve a frankomán literátor ekkor magyarította Stendhal három klasszikusát (A pármai kolostor, Vörös és fekete, Vörös és fehér), de Maupassant több műve is ezekben az években nyerte el máig élvezetes fordítását.

Ezekhez a fordításokhoz és kötetszerkesztésekhez kapcsolódott Illés Endre legsajátabb műnemének, a hol kréta-, hol árnyékrajznak elkeresztelt portréesszének a kimunkálása és valóban páratlan nívóra emelése. A szerző ugyan a Nyugat és a Magyar Csillag hasábjain is közölt már jó pár irodalmárportrét, ám a végsőkig csiszolt szövegek mégis csak ekkor keltettek valódi revelációt előbb a mintaszerű Stendhal-tanulmány s a Móricz-portré, majd a könyv alakban 1957-ben kiadott Krétarajzok révén. Illés utóbb több kötetben (Gellérthegyi éjszakák, Írók, színészek, dilettánsok, Árnyékrajzok, Mestereim, barátaim, szerelmeim) formálta, rendezte és gazdagította esszéisztikus írásainak gyűjteményét. A személyes irodalomtörténeti ismerősök felidézésének valódi nagymestere vált Illés Endréből, aki fiatal kora óta jegyzetelte fontosabbnak vélt eszmecseréit. Így épülhetett be portréiba a Faust előadása közben zsöllyeszomszédjához áthajoló Kosztolányi megjegyzése ("Goethe szeretett volna engem"), a durcás Karinthy kiszólása ("én pilóta vagyok, és a Pandora fiataljai még csak liftesfiúk") vagy a "dühöngő fiatal", Hevesi András kényszeres szótesztjátéka. De felsorakoztak a szeretett színészek, főszerepet vivők és pár mondatos epizodisták (Csortostól Szerémy Zoltánig), a kedvelt régi és kortárs franciák és a XIX. századi magyarok, Kemény Zsigmond és társai. Okosan épített mondatokkal, üdítően letisztult, halványan szubjektív, s mégis sallangtalan értekező prózában.

1953 után újra hivatalviselés várt Illés Endrére, immár életfogytig tartó: előbb a Szépirodalmi magyar részlegének vezetője, majd 1956 után a kiadó irodalmi vezetője, végül 1967-től igazgatója lett. Fegyelmezett távolságtartása és lényének mélyen fekvő apolitikussága megkönnyítette működését, ám azért 1956 után neki is akadt néhány nehéz pillanata. Így például 1958 márciusában az Igazságügyi Minisztérium, a Budapesti Pártbizottság és a Tájékoztatási Hivatal közösen kifogásolta Hajnali utas című tárcanovellájának néhány, az igazságszolgáltatás dolgozóit sértő mondatát ("csak aljas igazság lehet, amit ez a férfi szolgál"), s még 1959-ben is felemlítette a Politikai Bizottság plénuma előtt Orbán László, hogy a "belügyi elvtársak" rossz véleménnyel vannak Illésről.

Illés azonban rátermetten őrizte pozícióját, s a hatalom elégedettségéről árulkodott 1963-as Kossuth-díja is. Gyümölcsöző viszonyt ápolt Aczél Györggyel, aki a hála és a barátság bizonyságaképp utóbb megörökölte az író-kiadó kiterjedt levelezését. Működése során számos írótársát lekötelezte, de legalább ennyien haragudtak rá, s a két halmaznak az irodalmi élet természetéből fakadóan akadt egy korántsem elhanyagolható közös metszete is. Igazgatói tevékenységéről, mentalitásáról eltérő beszámolók születtek, így e tárgyról csak annyit mondhatunk, hogy míg Galsai Pongrác jelen idejű és Vámos Miklós visszatekintő portréja megközelíthető, az írókkal közösséget vállaló alaknak mutatja Illést, addig Kőszeg Ferencnek e lap hasábjain nyomdafestéket látott írása inkább merev kényúrnak ábrázolja a néhai igazgatót. Ám a cenzori szerep átéltségének kérdésében is jócskán elkülönböző jellemrajzok eltéréseinél alkalmasint fontosabb és maradandóbb mozzanatként említhető, hogy Illés személyes erőfeszítései révén indult meg a Szépirodalmi Magyar Remekírók sorozata, az újabb kori könyvkiadás e méltatást érdemlő, nagy vállalkozása.

A gellérthegyi magaslatról széttekintő Illés 1956 után mint szépíró is aktivizálta magát novellistaként és drámaíróként is. Tartósabb sikereket az előbbi minőségében ért el, hiszen néhány, ebben a korszakban keletkezett novellája, kisprózai írása igazi remekmű. Így különösképpen a személyiségjegyeit, már-már rideg tartózkodását és fegyelmét átörökítő apa agyvérzéséről és haláláról szóló Kettős kör, az ötvenes évek világát idéző, ám általánosabb történelmi-emberi tapasztalatot közvetítő pár novella (Házkutatás, Egy jelentés, Téglalap) vagy a már kisregény terjedelmű, 1957-es Történet a szerelemről és a halálról, ez a Mahábhárata folyamából kimetszett, ügyes kézzel formált, megrendítő mese. A színpaddal már kevesebb szerencséje volt Illésnek, mert jóllehet a Vas Istvánnal közösen jegyzett Trisztán valóban nemesen emelkedett, poétikus mű, s Gellért Endre rendezésében komoly sikert is aratott (Bitskey Tiborral a címszerepben), ám további művei már valósággal fuldokolnak az őszintétlenségben. A színpad nyilvánvalóan kevesebb szókimondást bírt el az ötvenes-hatvanas években, azonban Illés kor- és erkölcsrajzainak lényegi hazugságait ez aligha menti. Egyébiránt e darabok némelyike - hála Illés mindenkor nett dialógusainak - ugyancsak tetszést aratott a közönség körében, ám ma már szinte elviselhetetlennek tetszik a Homokóra (1961) elefántcsonttoronyba húzódó, csak nyugati utazások tartamára és követségi fogadásokra kimozduló zeneszerzőjének parodisztikus portréja éppúgy, mint a "dühöngő ifjúság" első hazai színrevitele, az 1969-es Festett egek. Ráadásul e színművekben ütközik ki a leginkább Illés - hogy most egyik saját drámájából idézzük a jellemzést - "modorának kellemetlen rozsdafoltja: sznob". Tudományos tételeket felmondó, mindegyre Couperint hallgató figurák mozognak színpadán, s előfordul, hogy egy teljes színmű csúszik át a szerző egyébiránt valóban frappírozó műveltségének illusztrálásába (Spanyol Izabella). Az Illés által megvallottan leginkább kedvelt drámai műfajban nem is saját művei bizonyultak maradandónak, mint inkább a Vörös és fekete színpadi adaptációja és az Aranysárkány Ranódy László rendezte filmváltozatának forgatókönyve.

Illés egészen magas koráig megőrizte szálfaegyenes termetét, új házasságra sarkalló aktivitását, s hívei is kitartottak mellette, ám lénye mégis mind idegenszerűbbnek tűnt a kortársak szemében. S ez a tartózkodás nemcsak feszesre húzott nyakkendőcsomóinak, zakója paszpóljának és békebeli reverjének szólt, de egész hosszúra nyúlt érájának és kényelmetlen, divatjamúltnak tetsző irodalomtörténeti személyiségének is. Azért a hivatalos irodalom haláláig tisztelettel övezte, s születésnapi rokonszenv-nyilvánításokból is bőséggel kijutott Illés Endrének, aki 75 évesen példának okáért e sorokat kapta ajándékba Juhász Ferenctől: "Arcod: Európa: krétalapokból! / Arcod: emberség: Szőke iszonyból! / Arcod: Hűség! Büszke Bizonyosság! / Konok, hóka arcod: Magyarország!" (A megérintett ünnep, 1977).

Maga Illés látszólag szerényebben fogalmazott, amikor így írt egy helyütt: "Az arcom magántulajdon." Pályafutását áttekintve sem könnyű megállapítani, hogy vajon tényleg sikerült-e megőriznie.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.