Illés Endre 1956 után egy teljes emberöltőn át vezette a Szépirodalmi Könyvkiadót, s az egykori kényes-fényes pozíció jócskán megterheli az írói életmű utókorát. Bár a nagy hatalmú ősz úriember alakját máig őrzi az irodalmi emlékezet, az ironikusan méltató (pl. Vámos Miklós) és az Illéssel leplezetlenül ellenszenvező múltidézők (mint Kőszeg Ferenc) egyaránt beérik a szocialista kultúrpolitika - amúgy forma szerint párton kívüli - funkcionáriusának röpportréjával. Csak kevés szót vesztegetnek pályafutásának korábbi szakaszára, és ha lehet, még kevesebbet korántsem érdektelen írásművészetére.
A Csütörtökhelyen született és Lőcsén érettségizett, azaz felvidéki és egyszersmind Bildungsbürger származású úrifiú első nekifutásra orvosnak indult, ám a Lenhossék Mihály anatómiai előadásait látogató és Korányi Sándor klinikáján gyakorlatozó Illés már másodéves medikusként szerencsét próbált az irodalommal is, amikor 1923-ban az Est-lapok tehetségkutató felhívásán buzdulva elbírálás alá bocsátotta első zsengéit. A több sajtóorgánumot tulajdonló konszern irodalmi vezérférfiúja, a jó szimatú Mikes Lajos már az év decemberében megjelentette Illés Áprilisi ibolyák című tárcanovelláját, majd heti két írás leszállítására szerződtette a fiatalembert, aki így egy csapásra Mikes reményteljes felfedezettjei között találta magát Szabó Lőrinc, Kodolányi János és Erdélyi József társaságában. Hasznos munkatársnak bizonyult, hiszen éveken át fennakadás nélkül gyártotta a megbízhatóan formás tárcanovellákat, s hosszú pályafutása során utóbb sem lett hűtlen a Gyulai Pál által zsemlyének gúnyolt hírlapi műfajhoz. A csodált Korányi báró klinikájának felvételi osztályán működő, íráskészségét és logikáját anamnézisek felállításával edző Illés nem egy novellájának témáját szerezte be az ismerős kórházi környezetben, mint például a boncolásra kijelölt, s musculus risorius, vagyis nevetőizom nélküli holt tetem történetét, amelyet több változatban is megírt a húszas évek folyamán. Az orvosként végül sosem praktizáló Illés mindazonáltal nemcsak témákat, plasztikus orvosfigurákat és hiteles kórtörténeteket köszönhetett tanulmányainak, hiszen írásainak ekkortól vált hol külsődlegesen tulajdonított, hol valós ismertetőjegyévé a szenvtelen távolságtartás és a sebészi tárgyilagosság.
A jól uralt temperamentum, a kifejlett logika és a - nem mellékesen lenyűgöző műveltséggel párosuló - ambíció rövidesen a kritikusi mezőnyben is figyelemre érdemes versenyzővé avatta a fiatal irodalmárt. Mi több, a novellaíróként egyelőre inkább csak a külső körön veszteglő Illés műbírálataival vált valódi tényezővé. Miközben éveken át írta színikritikáit az Est-lapokba, elsősorban a konzervatív és látványosan hanyatló Budapesti Hírlapba, csatlakozott Szabó Lőrinc kisebbfajta irodalmi apagyilkosságra szerveződő folyóiratához, a Nyugat tekintélyuralma ellen életre hívott Pandorához. Ebben az alig fél éven át egzisztáló orgánumban közölte semleges hangú, ám annál kíméletlenebb bírálatát Karinthy Frigyes valóban sikerületlen színművéről, a Lepketáncról, mely kritika olyanynyira felháborította a csodált szerzőt, hogy a Csütörtök nevű bulvár- és revolverlap hasábjain válaszolt Illésnek.
"A Pandora fiatal kritikusa egész egyszerűen az én emlőimből szívott tejet alakítja át méregfoggá..." - írta a felindult Karinthy, majd a képzavart e szellemesen lealázó fordulattal ellensúlyozta: "De arra mégsem vállalkozhatom, hogy olyasvalakivel párbajozzak, akinek közben vívóleckét kell adnom."
A Pandora lendülete hamar kifulladt, s a Nyugat részint vissza-, részint befogadta a lázadó fiatalokat, s köztük Illés Endrét is, aki ilyesformán a Nyugat második nemzedékének oszloposa lett. A legendás redaktor, Osvát elsőre a kedvelt divatszerzők boncolását bízta az újoncra, majd bevett szokásához híven hozzálátott volna az új szerző átneveléséhez, ám a nyakas Illés ellenállt, s inkább csak Osvát halála után tért vissza a folyóirat állandó munkatársainak sorába. 1941-ig azután másfél száz közleménye jelent meg a folyóiratban, s nevéhez nemcsak Erdős Renée, Kosáryné Réz Lola és Körmendi Ferenc műveinek irgalmatlan kipellengérezése fűzhető, de az elszakított Felvidék, a "Szlovenszko" kurrens magyar nyelvű irodalmának elfogulatlan kritikai sommázata is, ami dühödt tiltakozásra késztette a honfihűségükkel érdemeket szerző megbíráltakat.
Illés a harmincas évek közepétől mind komolyabb pozíciót szerzett magának az irodalmi életben. A Budapesti Hírlap, majd az Új Magyarország irodalmi szerkesztőjeként nemzedéktársai és a még fiatalabbak (pl. Weöres Sándor) írásainak, verseinek publikálása került döntési hatáskörébe, s a néhai Baumgarten Ferenc könyvtárát őrző literátor idővel kétszeres Baumgarten-díjas (1937, 1939) és az alapítvány ügybuzgó munkatársa lett. 1938 után pedig a Révai Rt. irodalmi igazgatójaként figurált, s bár kinevezésében szerepet játszott az első zsidótörvény "egyensúly-teremtési" szándéka, Illés korántsem volt közönséges stróman, pusztán rendezett pedigréjű aladár. A munkatársként Illyés Magyar Csillagához csatlakozó novellista-kritikust nemcsak korábbi tevékenysége, de kiadói működésének nem egy intézkedése is rátermett és jó szándékú könyvesnek mutatta, legyen elég csak Szerb Antal A világirodalom története című - mások által félretett - munkájának megszerzésére és megjelentetésére vagy Déry Tibor kéziratainak 1944-45-ös megőrzésére utalnunk.
A negyvenes évek elején szépírói működése is változatosabbá és nívósabbá vált. Írásai (amelyek jórészt az anekdotairodalmunk oly kedvelt válfajába soroltatnak) a fővárosi értelmiségi-polgári közeg, az európai utazgatások, liezonok és szerkesztőségi-klinikai történetkék kellemes, de nem túl fajsúlyos témáit szinte észrevétlenül mélyítették el. 1942-es Zsuzsa című első kötete egy kudarcra ítélt, értéktelen szerelmi viszony köré rendeződött, s a vonzalmai szerint mindhalálig apolitikus Illés ugyancsak ekkoriban írta erősen korjellemző, nyugtalanító nagy novelláit is, mint amilyen az oktalan éttermi heccet örökítő A gyáva (1943, később Paradicsomlé cím alatt), az 1942-es, a rendezett világ fenyegetettségét érzékeltető A párbaj és az úriasan gyomorforgató Belvárosi karácsony (1944). Ez a veszélytudat jellemezte első színdarabját, az 1941-ben Németh Antal és Major Tamás által rendezett, s a Nemzeti Színházban nagy szériát futó Törtetőket. A felütés ismerősen anekdotikus (a kegyelmes úr magasabb beosztást kér egy fiatal pártfogoltja számára, ám a vezérigazgató elfelejti a pontos nevet, s kénytelen egyszerre két beosztottját is előléptetni), de még a környezet és a könnyed dialógusok is az olajozott Bókay János-vígjátékok technikáját idézik, csak épp a darab két fiatal címszereplője erőszakosabb és életszerűbb a színpadon akkortájt megszokottnál. Következő darabja, az ugyancsak sikert arató Méreg (1943) szimplább képletű magánéleti dráma, s hasonlóan a férfi-nő vívódás adja a témáját az 1947-es Hamisjátékosok című, a kortárs francia hatásokat csak részlegesen megemésztő kisregénynek is, amely azonban egy kötetben jelent meg a negyvenes évek kór- és körképszerű novelláival.
A negyvenes évek végére megfogyatkozott a levegő Illés Endre körül. A Várkonyi Zoltán Művész Színházában bemutatott, s egyébiránt óvatos megfelelésvággyal beoltott Hazugok című, komédia és erkölcsrajz megjelölésű színdarab feljelentéssel egyenértékű kritikákat kapott a pártsajtótól, s 1950-től az államosított könyvkiadásban is hátrébb sorolták a polgári származású szakembert. A megjelenésének feszélyező eleganciáját a szervezett toprongy éveiben is megőrző Illés az új nevű Szépirodalmi Könyvkiadó műszaki vezetője lett, ám ezúttal is hasznossá tudta tenni magát: kötetszerkesztőként, bevezető tanulmányok írójaként és fordítóként egyaránt tevékenykedett. A szépírói parkolópályán vesztegelve a frankomán literátor ekkor magyarította Stendhal három klasszikusát (A pármai kolostor, Vörös és fekete, Vörös és fehér), de Maupassant több műve is ezekben az években nyerte el máig élvezetes fordítását.
Ezekhez a fordításokhoz és kötetszerkesztésekhez kapcsolódott Illés Endre legsajátabb műnemének, a hol kréta-, hol árnyékrajznak elkeresztelt portréesszének a kimunkálása és valóban páratlan nívóra emelése. A szerző ugyan a Nyugat és a Magyar Csillag hasábjain is közölt már jó pár irodalmárportrét, ám a végsőkig csiszolt szövegek mégis csak ekkor keltettek valódi revelációt előbb a mintaszerű Stendhal-tanulmány s a Móricz-portré, majd a könyv alakban 1957-ben kiadott Krétarajzok révén. Illés utóbb több kötetben (Gellérthegyi éjszakák, Írók, színészek, dilettánsok, Árnyékrajzok, Mestereim, barátaim, szerelmeim) formálta, rendezte és gazdagította esszéisztikus írásainak gyűjteményét. A személyes irodalomtörténeti ismerősök felidézésének valódi nagymestere vált Illés Endréből, aki fiatal kora óta jegyzetelte fontosabbnak vélt eszmecseréit. Így épülhetett be portréiba a Faust előadása közben zsöllyeszomszédjához áthajoló Kosztolányi megjegyzése ("Goethe szeretett volna engem"), a durcás Karinthy kiszólása ("én pilóta vagyok, és a Pandora fiataljai még csak liftesfiúk") vagy a "dühöngő fiatal", Hevesi András kényszeres szótesztjátéka. De felsorakoztak a szeretett színészek, főszerepet vivők és pár mondatos epizodisták (Csortostól Szerémy Zoltánig), a kedvelt régi és kortárs franciák és a XIX. századi magyarok, Kemény Zsigmond és társai. Okosan épített mondatokkal, üdítően letisztult, halványan szubjektív, s mégis sallangtalan értekező prózában.
1953 után újra hivatalviselés várt Illés Endrére, immár életfogytig tartó: előbb a Szépirodalmi magyar részlegének vezetője, majd 1956 után a kiadó irodalmi vezetője, végül 1967-től igazgatója lett. Fegyelmezett távolságtartása és lényének mélyen fekvő apolitikussága megkönnyítette működését, ám azért 1956 után neki is akadt néhány nehéz pillanata. Így például 1958 márciusában az Igazságügyi Minisztérium, a Budapesti Pártbizottság és a Tájékoztatási Hivatal közösen kifogásolta Hajnali utas című tárcanovellájának néhány, az igazságszolgáltatás dolgozóit sértő mondatát ("csak aljas igazság lehet, amit ez a férfi szolgál"), s még 1959-ben is felemlítette a Politikai Bizottság plénuma előtt Orbán László, hogy a "belügyi elvtársak" rossz véleménnyel vannak Illésről.
Illés azonban rátermetten őrizte pozícióját, s a hatalom elégedettségéről árulkodott 1963-as Kossuth-díja is. Gyümölcsöző viszonyt ápolt Aczél Györggyel, aki a hála és a barátság bizonyságaképp utóbb megörökölte az író-kiadó kiterjedt levelezését. Működése során számos írótársát lekötelezte, de legalább ennyien haragudtak rá, s a két halmaznak az irodalmi élet természetéből fakadóan akadt egy korántsem elhanyagolható közös metszete is. Igazgatói tevékenységéről, mentalitásáról eltérő beszámolók születtek, így e tárgyról csak annyit mondhatunk, hogy míg Galsai Pongrác jelen idejű és Vámos Miklós visszatekintő portréja megközelíthető, az írókkal közösséget vállaló alaknak mutatja Illést, addig Kőszeg Ferencnek e lap hasábjain nyomdafestéket látott írása inkább merev kényúrnak ábrázolja a néhai igazgatót. Ám a cenzori szerep átéltségének kérdésében is jócskán elkülönböző jellemrajzok eltéréseinél alkalmasint fontosabb és maradandóbb mozzanatként említhető, hogy Illés személyes erőfeszítései révén indult meg a Szépirodalmi Magyar Remekírók sorozata, az újabb kori könyvkiadás e méltatást érdemlő, nagy vállalkozása.
A gellérthegyi magaslatról széttekintő Illés 1956 után mint szépíró is aktivizálta magát novellistaként és drámaíróként is. Tartósabb sikereket az előbbi minőségében ért el, hiszen néhány, ebben a korszakban keletkezett novellája, kisprózai írása igazi remekmű. Így különösképpen a személyiségjegyeit, már-már rideg tartózkodását és fegyelmét átörökítő apa agyvérzéséről és haláláról szóló Kettős kör, az ötvenes évek világát idéző, ám általánosabb történelmi-emberi tapasztalatot közvetítő pár novella (Házkutatás, Egy jelentés, Téglalap) vagy a már kisregény terjedelmű, 1957-es Történet a szerelemről és a halálról, ez a Mahábhárata folyamából kimetszett, ügyes kézzel formált, megrendítő mese. A színpaddal már kevesebb szerencséje volt Illésnek, mert jóllehet a Vas Istvánnal közösen jegyzett Trisztán valóban nemesen emelkedett, poétikus mű, s Gellért Endre rendezésében komoly sikert is aratott (Bitskey Tiborral a címszerepben), ám további művei már valósággal fuldokolnak az őszintétlenségben. A színpad nyilvánvalóan kevesebb szókimondást bírt el az ötvenes-hatvanas években, azonban Illés kor- és erkölcsrajzainak lényegi hazugságait ez aligha menti. Egyébiránt e darabok némelyike - hála Illés mindenkor nett dialógusainak - ugyancsak tetszést aratott a közönség körében, ám ma már szinte elviselhetetlennek tetszik a Homokóra (1961) elefántcsonttoronyba húzódó, csak nyugati utazások tartamára és követségi fogadásokra kimozduló zeneszerzőjének parodisztikus portréja éppúgy, mint a "dühöngő ifjúság" első hazai színrevitele, az 1969-es Festett egek. Ráadásul e színművekben ütközik ki a leginkább Illés - hogy most egyik saját drámájából idézzük a jellemzést - "modorának kellemetlen rozsdafoltja: sznob". Tudományos tételeket felmondó, mindegyre Couperint hallgató figurák mozognak színpadán, s előfordul, hogy egy teljes színmű csúszik át a szerző egyébiránt valóban frappírozó műveltségének illusztrálásába (Spanyol Izabella). Az Illés által megvallottan leginkább kedvelt drámai műfajban nem is saját művei bizonyultak maradandónak, mint inkább a Vörös és fekete színpadi adaptációja és az Aranysárkány Ranódy László rendezte filmváltozatának forgatókönyve.
Illés egészen magas koráig megőrizte szálfaegyenes termetét, új házasságra sarkalló aktivitását, s hívei is kitartottak mellette, ám lénye mégis mind idegenszerűbbnek tűnt a kortársak szemében. S ez a tartózkodás nemcsak feszesre húzott nyakkendőcsomóinak, zakója paszpóljának és békebeli reverjének szólt, de egész hosszúra nyúlt érájának és kényelmetlen, divatjamúltnak tetsző irodalomtörténeti személyiségének is. Azért a hivatalos irodalom haláláig tisztelettel övezte, s születésnapi rokonszenv-nyilvánításokból is bőséggel kijutott Illés Endrének, aki 75 évesen példának okáért e sorokat kapta ajándékba Juhász Ferenctől: "Arcod: Európa: krétalapokból! / Arcod: emberség: Szőke iszonyból! / Arcod: Hűség! Büszke Bizonyosság! / Konok, hóka arcod: Magyarország!" (A megérintett ünnep, 1977).
Maga Illés látszólag szerényebben fogalmazott, amikor így írt egy helyütt: "Az arcom magántulajdon." Pályafutását áttekintve sem könnyű megállapítani, hogy vajon tényleg sikerült-e megőriznie.
