László Ferenc

Én, a cemende

Mióta a nyugati tömegkultúra oly vigasztalanul leélte a maffia-, a CIA- meg a KGB-tematikát, a közönség érdeklődése mindinkább az enigmákba burkolózó társaságok felé fordult. Ez a heveny kíváncsiság, amelynek legfőbb élesztője és kielégítője egyaránt a lektűrfejedelem, Dan Brown, olyan szervezetek tevékenységét vizslatja, mint az Opus Dei, a szabadkőművesség vagy az illuminátusok rendje. Az alábbiakban e harmadik tömörülés történetét tesszük - lehetőség szerint - beható vizsgálat tárgyává.

Monográfiánál kevesebb, eseménytörténeti összefoglalónál több. Maga a tudós szerző sommázta imigyen ezt a kurta kis kötetet, s mértéktartó ítéletével bízvást egyetérthetünk, hiszen legújabb művét részint a "Nagy Honvédő Háború" jól ismert diplomáciai előzményeinek - meglehetősen redundáns - ismertetése, részint pedig egynéhány sekélymerülésű történelemfilozófiai eszmefuttatás (mi lett volna, ha?, a személyiség történelemformáló szerepe) alkotja.

Kár lenne tagadni, a Habsburg-dinasztia - dacára tekintélyes múltjának - sosem volt túlontúl izgalmas társaság. Akadt ugyan némi terheltséggel párosuló halálmánia a XVI. században, de aztán sokáig semmi, s mintha csak a boldog-talan Sissivel ojtódott volna végre némi romantika és tragikum e sótlan dinasztiába.

Giulio Gatti-Casazza visszaemlékezéseiben két kategóriába sorolta az operairodalom közkedvelt alkotásait: egyes darabokat, mint például a Traviatát, akár kutyákkal is elő lehetne adatni; míg más dalműveket csakis ideális körülmények között szabad színre vinni.

Míg múlt szombaton a Fidesz zárt ajtók mögött rágta a gittet, az MSZP szigorúan nyilvános kongresszust tartott. Konkrétumokról nem sok szó esett, viszont megismerkedhettünk a Gyurcsány-féle reformkormányzás filozófiájával.

A Sátán dudája

Összetéveszthetetlen színész volt. Hórihorgasan, derékban kissé megdőlve, ám azért hétpróbás gentlemanként viselte a változatos szerepeket, melyeket a mindenkori rendező, a drámairodalom, no meg a történelem reá osztott.

A magyar irodalmi köztudatból és a "magas" irodalmi kánonból az elmúlt másfél vagy ki tudja, hány évtized alatt kitűnő - olvasmányos, szórakoztató, bölcs, a nyelvvel mesterien bánó, könnyed, súlyos - szerzők egész sora zuhant ki.

Néhány hónapja heveny vita övezi Ságvári Endre emlékezetét. A túlfűtött indulatokat sem nélkülöző közirodalmi csatározások, melyekbe márciusi ítéletével szerencsétlen módon a Legfelsőbb Bíróság is beleavatkozott, hol a jogfilozófia, hol az örökkön historizáló napi politizálás, hol pedig a bűnügyi helyszínelés változatos terepein zajlanak, s csak csekély figyelmet szentelnek Ságvári személyének és működésének. Kit tiszteljünk benne, s tiszteljük-e egyáltalán?

Alighanem a sznobizmus vásott élfanyalgói, de még a hírlapi kritika éber perzekutorai is a honi köztelevíziózás legüdvösebb fejleményének tekintik a Magyar Televízió kulturális műsorainak látványos megszaporodását.

Minden politika!