Mielőtt még a fenti cím bárkit is megtévesztene, sietve jelzem, hogy ezúttal a táncról lesz szó köztünk. Ez a döntés, vagyis hogy a vízszintes testhelyzetet (illetve annak történeti megközelítéseit) átmenetileg a függőlegesre cserélem fel, döntően egy televíziós műsor hatásának tudható be. Az egyik kereskedelmi csatorna ugyanis, amint erről már bizonyára önök is értesültek, szombat esténként táncba indítja sztárjait, s a magukat eminens szorgalommal riszáló hírességek - retinámba égő - látványa valaminő vad képzettársítással eszembe juttatta, mily közvetlen kapcsolatot szokás évezredek óta föltételezni a tánc és a szexualitás, s egyszersmind a tánctudás és a szexuális kisugárzás között. A szoros korreláció tézise (mely mellékesen utóbbi megfogalmazásában - lévén menthetetlen kocatáncos - személyemben sért) komoly múltra tekint hát vissza, s ennek nemzetközi példái jól ismertek, legyen elég csak a tangó meg a kánkán romlottságát ostorozó tirádákra vagy a diszkóklubok elterjedését kísérő jajkiáltásokra utalni. Ám a tánc és a szexuális szabadosság Kállai-kettőse minálunk is közhelyszámba megy, s úgyszintén valahol a messzi-messzi múltban leli fel kezdeteit.
Az ártatlansággal össze nem férő táncolást, a lelket botormód megszálló táncdühöt régente egyenesen a sátán dudájának, az ördög malmának tekintették a jó magyar erkölcscsőszök, melytől nemcsak óvták, de lehetőség szerint, például középkori zsinati határozatokban, tiltották is az embereket. A tánc ugyanis maga a romlás útja, s ahogy Pázmány Péter intett: "Éritkán lehet a tánc halálos bűn nélkül. Okát adja Petrarca: mert senki a táncot csak szökdösésért nem szereti, hanem a kézfogások és szorítások, ölelések és tapogatások, a lassú beszélgetések tetszenek, melyekből olyat tanul az együgyű lány, hogy teljes életében megsiratja." Hasonlóképp ostorozta kor- és honfitársait az Ördögi kísértetek című traktátusában a protestáns Bornemissza Péter: "Ki barát táncot kezd, ki tapogatós táncot, és abba mind fület, szájat, orrot, mellyet, csecset, mind talpig eltapogatja, és úgy izgatja a sátán sokféle fertelmességre."
Persze korántsem minden tánc esett ily szigorú megítélés alá, sőt mi több, egyes esetek még a nemzeti mitológiában is helyet kaptak. Így legelsősorban is az, amelyet Kinizsi Pál lejtett, marconán, a fogai között egy nagydarab halott török katonával. A kenyérmezei csatát követő örömtáncot, amely - ha megmaradnánk a tánc és szexualitás egyesített értelmezési mezején - alighanem a nekrofília határesetének számítana, megannyi vers és krónika örökítette meg a kora újkorban. Mátyás hadvezérének herkulesi táncát a szolid rímtechnikájú Nikolsburgi névtelen például így beszélte el:
"Egy megholt törököt földről fölfalt vala,
Kéz neköl az földrűl felragadta vala,
Az vitézek előtt és úgy táncol vala,
Senki nem neveti, de csudálja vala."
Ám azok a táncok, amelyek megteremtették a két nem testi érintkezésének mégoly csekély lehetőségét, mindenkor veszedelmesnek számítottak, hiszen a férfiak és a nők rendszerint jócskán kihasználták a kínálkozó lehetőséget, hogy maguknak szabadságot véve fenékig kiélvezzék a tánctér területenkívüliségét. Ezért volt, hogy az illemtankönyvek meg illemtanórák oly erős felügyelet és aprólékos szabályozás alá helyezték a táncolást, amelynek így minden koronkint felbukkanó új, még nem ritualizált válfaja fertelmes kicsapongásnak tűnhetett az idősebb kortársak szemében. Vagyis amíg az etikett nem háziasított egy-egy táncnemet (az egeres táncot éppúgy, mint a polkát), addig az szükségképp szexuálisan értelmeződött, s ahogyan azt a csárdásról kereken le is írták: "a szerelmi egyesülés őrült eksztázisát" szabadítja a dalidózó honfiak és honleányok közé.
A történelmi magyar táncot idővel kellőképp megszelídítették, s így annak méltóságos lépései, a férfi szilaj feszelgése s a nő távolságtartó kellemkedése a XIX. századra nemzeti büszkeségünk tárgyaivá váltak. De ezzel a folyamattal párhuzamosan az újonnan divatozó táncok mind több és több erotikus feszültséggel töltődtek föl, s a leányok és asszonyok táncolási hajlandósága is mindinkább a megkaphatóság ismertetőjegyeként funkcionált. (Lásd ehhez: Könnyű a Katát táncba vinniÉ) Ráadásul a XX. századra hazánk gyors ütemű amerikanizálódásának jegyében fölbukkant a danszolásra és egyebekre is könnyen kapható férfi típusa, erősen kommerciális beütéssel: a parkett-táncos, a dzsigoló. A tánctér egyúttal a szexuális fölszabadulás harci terepévé is vált, hiszen a sok férfi számára oly vonzó és fölháborító szabad szellemű jukker-lányok a XIX. század utolsó évtizedeiben, ha partnereiket váltogatva, passzióval ropták a szupécsárdást, voltaképp szexuális szabadságjogaikat deklarálták. Ehhez hasonlóan a múlt század elejének mozgásművésznői egyszersmind a feminizmus és a női emancipáció élharcosai is voltak.
A XX. század második felének tánc elleni hajszái már és még elevenen élnek a köztudatban. A vadidegen nőket lekérő jasszok rémképe (a férfi obligát illemtankönyvi válasza e provokációra: Nincs lekérés!), a jampecok és Szving Tónik, a boogie-woogie-, tviszt- és rock and roll-orgiák résztvevői a nemi erkölcs megmételyezőinek bélyegeztettek. S persze egyúttal a társadalmi rend meg a szocialista együttélés megátalkodott szabályszegőinek. Mert a tánc - úgy fest - mindenkor felülértelmeződött, s talán még Szécsi Pál máig kedvelt szelíd-szolid örökbecsűjében sem "csak egy tánc volt".
