Antifasiszta hérosz, közönséges bolsi terrorista, vagy ami még rosszabb, potenciális ÁVH-potentát - eme végpontok között ingadozik mostanság az 1944 nyarán a csendőrökkel folytatott tűzharcban életét vesztő illegális kommunista, Ságvári Endre megítélése. Értékelése a kezdetektől mindmáig változékony (illetőleg egymással rivalizáló) politikai szempontok függvénye volt, s így az elkövetkezendőkben sem remélhetjük, hogy egyhamar elcsitul majd az emléke körüli polémia. Ám ha történeti megítélésének konszenzusos jellegében egyelőre hiába is reménykednénk, azért életútjának, valamint mozgalmas utóéletének fölvázolása talán megkönnyítheti eligazodásunkat, egyszersmind személyes álláspontunk kialakítását.
Kardvívás
Az 1913-as születésű Ságvári Endre Tibor polgári családból származott, apja, az I. világháború hős veteránja jónevű ügyvéd, aki érdemei okán még megbecsült magyar királyi honvédségi védőként is működhetett. Az eredetét tekintve izraelita família szemre sikerrel tagozódott be a keresztény úri középosztályba: a mama közösen jótékonykodhatott a kormányzó nejével, a család szeme fénye, a tehetséges "Endri" pedig szép rendben haladt a jogászi pálya irányába. A Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatójaként Ságvári figyelmét azonban korántsem kötötte le a jog kizárólagos tanulmányozása: Mahler Ede asszirológiai meg Závodszky Levente régészeti előadásait látogatta, célba lőtt, többször párbajozott, s tehetséges kardvívóként bejutott a tekintélyes sportegyesület, a BEAC csapatába is. (Egyébiránt itt állandó vívópartnere volt a Magyarság későbbi szélsőjobbos publicistája, Pósta Sándor.) Mindezeknél azonban jóval fontosabb, hogy Ságvári az egyetemi évek során és az egyetem falain belül kezdett el aktívan politizálni. Előbb szolidan kivette részét az úgynevezett tandíjreform-mozgalomból, majd 1935-ben a Magyar Izraelita Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Egyesületének keretei között megalakult Haladó Diákok Pártjának egyik irányítója és a Diák Szó című rövid életű periodika szerkesztője lett. E minőségében agitált azután az erősen antidemokratikus kamarai rendszer, a szegényebb egyetemi hallgatókat sújtó kötelező óralátogatás, illetve az egyetemi munkaszolgálat intézménye ellen.
| ||
A már egyértelműen marxista irányultságú egyetemi politizálás évei 1936 decemberében értek véget, amikor is - értekezésének (A sajtótörvény és katonai büntetőjog) elfogadása után - az államtudományok doktorává avatták. Ugyancsak 1936-ban lépett be Ságvári a szocdem párt, az MSZDP erzsébetvárosi szervezetébe, ahol hamarosan a párt ifjúsági osztályának, az ez idő tájt már döntően az illegális kommunisták által dominált Országos Ifjúsági Bizottságnak az egyik kulcsfigurájává vált. Ez annál is értelemszerűbb fejlemény volt, mert 1936 körül tagja lett a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP), s így beépülése a korabeli hazai baloldal egyetlen legálisan működő politikai csoportosulásába pártmegbízatásként értékelhető. A skizofrén helyzetet jelentősen enyhíthette, hogy éppen ekkoriban állott be határozott irányváltás a Komintern, s következésképpen a KMP taktikájában is, amely így immár a népfrontpolitikát, az anti-fasiszta összefogás elsődlegességét állította előtérbe, s az együttműködés lehetőségét kereste a szociáldemokratákkal. Ennek a kétségkívül átmeneti ideológiai enyhülésnek köszönhetően Ságvári jószerivel mindvégig, egészen haláláig (1944) megmenekedett a nemzetközi kommunista mozgalom legbornírtabb ferdeségeitől, történetileg legkártékonyabb elvi és gyakorlati mechanizmusaitól. Így - bár Ság-vári dicséretes szorgalommal forgatta Botos Vince (azaz J. V. Sztálin) műveit, és nyilvánvalóan osztotta is az azokból kiolvasott néze-teket - azért tőrőlmetszett sztálinistának, legalábbis a szó ma használatos értelmében, aligha nevezhetnénk.
Ökölharc
Ságvári, aki tehát egy pillanatra sem elégedett meg a korában divatozó szalonkommunizmus veszélytelen praxisával, belevetette magát a mozgalmi életbe. Fölvilágosító előadásokat tartott, kirándulásokat vezetett, kapcsolatot keresett az ifjúmunkásokkal (egyik tárgyalópartnere a tejfölösszájú építőmunkás, Apró Antal volt), s okosan bővítgette a csekély létszámú illegális párt hálózatát. Tevékeny konspirátorból akkor vált - akarva-akaratlanul - nevezetes országháborítóvá, amikor több szélsőjobboldali provokációra válaszul 1937-ben megszervezte a Tompa utcai nyilasverést. Az év szeptemberében vagy jó kétszáz fiatal szocdem támadta meg az Egyesült Magyar Nemzetiszocialista Párt soros heti rendezvényét, s az összecsapás során az ifik alaposan elagyabugyáltak jó egynehány nyilas testvért. A főszervező Ságvári Endrét a zrít követő napon letartóztatta a rendőrség, a bíróság pedig - nagy sajtóvisszhangot kiváltó perben - nyolc hónapnyi letöltendő börtönbüntetésre ítélte. Ságvári, aki mindemellett elveszítette állását is (eladdig a főváros adóhivatali tisztviselőjeként működött), két részletben leülte büntetését, majd szabadulván, a Népszava kiadóhivatalában alkalmazták. Ekkoriban már a különféle antifasiszta megmozdulások avatott szaktekintélyének számított, s mint ilyen, 1941-ben előbb a Batthyány-örökmécsesnél (október 6.), majd pedig a Kerepesi temetőben, Kossuth és Táncsics sírjánál (november 1.) tartott háborúellenes demonstrációt. A visszaemlékezések szerint ugyancsak részt vett a Történelmi Emlékbizottság 1942. március 15-ei ünnepségének a megszervezésében.
Ságvári még az év nyarán teljes illegalitásba vonult, s e lépése utóbb módfelett indokoltnak bizonyult, hiszen alig pár nappal később a mozgalom megannyi résztvevőjét letartóztatták, másokat pedig büntetőszázadba sorolva a frontra vezényeltek. (Ságvári feleségét, Bars Magdát rövid időre ugyancsak lefogták.)
Pisztolypárbaj
Az illegalitásban Ságvári Endre a visszaemlékezők egybehangzó tanúsága szerint tehetséges konspirátor volt, aki nyílt életmódján és érintkezési szokásain csak alig valamicskét változtatva őrizte meg mozgási szabadságát. A nevét és személyi iratait gyakorta váltogató mozgalmár 1943-ban egyértelműen ellenezte ugyan a KMP taktikai szempontból végbevitt föloszlatását, majd Békepárt néven való újjáalakítását, viszont a meghozott döntést (mely Kádár János személyét később kedvezőtlen megvilágításba helyezte) fegyelmezett kommunistaként tudomásul vette. Mi több, ő szerzett a pártnak új nyomdát, s ő lett a párt illegálisan terjesztett lapjának, a Béke és Szabadságnak a szerkesztője is. A német megszállást követően Ságvári már a fegyveres ellenállás megszervezésén, fegyverek beszerzésén ügyködött, ám 1944. július 27-én a csendőrnyomozók önhibáján kívül a nyomára bukkantak. A zugligeti Nagy-féle cukrászdában megpróbálták letartóztatni, de Ságvári - legalább saját személyében - fegyveres ellenállást tanúsított, s pisztolyából több lövést (közöttük egy halálosat is) leadott a csendőrökre. Hiába, menekülés közben őt magát is halálos lövés érte, s a kommunista legendárium szerint ekkor hagyta volna el ajkát az utóbb elhíresült szállóige: "32 nevem volt, találjátok ki, melyik az igazi."
| ||
1945, majd még inkább 1949 után Ságvári személye köré szabályos kultuszt épített a népi demokratikus, illetve a kommunista államhatalom. 1945-ben Ságvári-ligetté keresztelték át a második kerületi Szépjuhásznét, nevét megannyi közintézmény vette föl, s majd minden városban és községben fölbukkantak az új Ságvári utcák, terek. Szépírói zsengéit, a börtönben írt erősen didaktikus meséit ("riások és törpék, Az árfalvi gyerekek) kinyomtatták, s gyermekolvasmányként széltében terjesztették. Hozzátartozói ugyancsak derekasan kivették a részüket emlékének ápolásából: édesanyja a rádióban beszélt Endri fiáról, s őt állította a kis úttörők elé példaképül, Ágnes húga pedig - aki a pártapparátus felső régióiban működött - utóbb Ságvárinak szentelt dokumentumgyűjteményt bocsátott közre. Alakja (akárcsak Schönhertz Zoltáné) fölsejlett a Várkonyi Zoltán által megrendezett Különös ismertetőjel című pártmoziban is, bár a Bessenyei Ferenc formálta kommunista főalak jobbadán nélkülözte az életszerű emberi vonásokat.
Az általános tisztelet venerációi közepette mindazonáltal hallatszott egy-egy disszonáns hang is. Farkas Mihály például egy ízben valamely pártaktíván dehonesztáló célzattal, a kommunisták közé befurakodott szociáldemokrataként emlegette az amúgy a hithűség mintaképének beállított Ságvárit, s ebben a szurkálódásban nem nehéz fölfedeznünk a moszkovita pártvezetés posztumusz bizalmatlanságának jelét. Paradox módon 1956 után pedig Kádár János viseltetett halvány ressentiment-nal Ságvári iránt, visszaemlékezve a pártföloszlatás kényes kérdésében kipattant nézeteltérésre, melyben az elhalt hős a moszkvaiak álláspontját osztotta. (Elég volt már a sok Ságvári-ünnepségből! - dohogott néhanapján a kompromisszumok robotosa.) Mindez azonban összességében mit sem tompította a Ságvári alakját övező dicsfényt, s ennek bizonyságaképp 1956-ot követően újabb oktatási intézmények (pl. a mártír alma matere, a Trefort-gimnázium) meg úttörőcsapatok vették föl a nevét.
Ságvári többek között fölbukkant Bay Bélának, a vívók atyamesterének memoárjaiban éppúgy, mint az egyetemi jó barát, Hegedűs Géza Útvesztő című regényében (itt a gáncstalan hős, Sashalmi Péter neve alatt), s heroikus küzdelmeinek sommázatát diafilmen is megtekint-hették a fiatalok. Az egykori harcostárs, az 1945 után a pártállami rendőrség kebelén belül viszolyogtató szerepet játszó Hollós Ervin 1971-ben megírta Ságváriról szóló dokumentumregényét ("32 nevem volt" - ugyanezzel a címmel rendezte meg életrajzi filmjét Keleti Márton is), melyben az alábbi idealizált jellemzést olvashatjuk: "Ki rajzolhatná meg igazán hűen Ságvári alakját? Csak nagy művésznek sikerülhetne. Hiszen egyénisége szokatlan, látszólag egymást kizáró elemekből tevődött össze. Egy szemüveges entellektüel, akinek bámulatos testi ereje vanÉ Bátorsága legendás, idegei válságos pillanatokban is hibátlanul működnek, nem sínyli meg őket az éveken át tartó, szüntelen feszültség. Tisztában van vele, hogy állandó életveszély fenyegeti, és szinte kisfiús derűjét, pompás humorát mégsem veszti el. Van benne valami vagányos magabiztosság és tettrekészség."
Hollós Ervin könyvében részletesen taglalta a Ságvári életét kioltó csendőrtiszt 1958-as kézre kerítésének és elítéltetésének történetét is, jótékonyan elhallgatva az ügy kreálása körül kifejtett dús érdemeit. Két évvel az 1956-os forradalom leverése után a magát több mint tíz esztendőn át álnév alatt meghúzó Kristóf Lászlót - minden különösebb publicitást mellőzve - halálra ítélték, majd kivégezték, ám a nyilvánvalóan koncepciós per és a csak justizmordként értékelhető kivégzés nem épült bele Ságvári Endre kultuszába. A jelek szerint emlékének tisztaságát, személyes bátorságának megkérdőjelezhetetlenségét mindvégig értékesebbnek tartották az illetékesek annál, semhogy abban az általuk alighanem jogosnak vélt kései bosszú túlontúl fontos helyet kaphasson.
Felejtés
A rendszerváltást követő években értelemszerűen átrajzolódott a kép. Ságvári emlékezete kikerült a hivatalos kommemorációk sorából, s az eladdig a nevét viselő közterek és intézmények jelentős része is visszanyerte korábbi nominációját. Mint az antifasiszta ellenállás már-tírját azonban nem lehetett egy csapásra talonba tenni, s ráadásul jó néhány iskola kifejezetten ragaszkodott Ságvári nevéhez. (Ezek, mint például a szegedi Ságvári Endre Gimnázium, meg-megújuló vegzatúrát voltak kénytelenek elszenvedni emiatt.) Értékelése tehát az utolsó másfél évtizedben fölöttébb bizonytalanná vált, s e bizonytalanságot legfeljebb az esztendőhosszat húzódó hallgatás fedhette el valamelyest. Ám halálának hatvanadik évfordulóját követően nagy sokára föllángoltak a viták, amelyek azután idén, az 1958-as ítéletet semmítő legfelsőbb bírósági határozat hatására csak még keményebb intellektuális összecsapásokhoz vezettek. Az egyik markáns álláspont képviselőjeként Ungváry Krisztián történész tűnt föl, aki egy szükséges "antikommunista minimumot" emlegetve, s úgymond a Ságvári nevében véghezvitt törvénytelenségek okán a nemzeti panteonból való kiakolbólításra ítélte az 1944-ben elhalt sztálinistát. Ungváryval szemben ugyanakkor többen is akképp érveltek, hogy botorság azon spekulálni, vajon mit tett volna 1945 után Ságvári, ellenben az a legkevésbé sem elhanyagolható szempont, miszerint hősünk mégiscsak ténylegesen a hazánkban oly csenevész fegyveres antifasiszta ellenállás propagátoraként és mártírjaként vesztette életét.
Sajnálatos módon mindkét oldalon föltűntek az álláspontokat erősen diszkreditáló szereplők, jobbról a Jobbik, míg balról az agg Hollós Ervin, s a Legfelsőbb Bíróság ítéletének szerencsétlen indoklása (mely sokak szerint úgymond legitimálta az 1944-es Sztójay-kormányt stb.) szintén meglehetős gellert adott az amúgy is jócskán elmérgesedett vitának. Mégis, ha dacolva a kínálkozó mellékkörülményekkel, megpróbálnánk a leglényegesebb kérdésre egyszerűsíteni a kiterjedt polémiát, akkor az alighanem így hangzana: lehet-e antifasiszta hősként tisztelni egy kommunistát? Ámde mivel még ez a rövid kérdés is fölöttébb terhelt politikailag, valahogy ilyesformán fogalmazhatnánk át a vélt kulcsproblémát: 1944-ben hazafinak volt-e tekinthető minden magyar, aki a nácik és honi kiszolgálóik ellen küzdött, fegyvert fogott és meghalt? S ha mármost erre a kérdésre keressük a választ, akkor alighanem bölcsen figyelmen kívül kell hagynunk megannyi zavaró életrajzi adatot és ideológiai ferdeséget, amint azt példának okáért Bajcsy-Zsilinszky Endre esetében is tenni szoktuk. S ekkor, ha mégoly mélyen átérezzük is a XX. századi, diktatúráktól sorsüldözött Magyarország utófájdalmaktól terhes történetét, vélhetőleg tartózkodni fogunk attól, hogy egyszer s mindenkorra kiselejtezzük Ságvári Endre emlékét. Hisz annyira azért nem dúskál utolsó évszázadunk a nemzeti hősökben, hogy akár csak egyetlenegyet is pazarlón átengedhessünk a feledésnek!
