A nép ópiuma - Bizalmi műsorfolyam - Kultúrház, Magyar Televízió

Zene

Alighanem a sznobizmus vásott élfanyalgói, de még a hírlapi kritika éber perzekutorai is a honi köztelevíziózás legüdvösebb fejleményének tekintik a Magyar Televízió kulturális műsorainak látványos megszaporodását.

Alighanem a sznobizmus vásott élfanyalgói, de még a hírlapi kritika éber perzekutorai is a honi köztelevíziózás legüdvösebb fejleményének tekintik a Magyar Televízió kulturális műsorainak látványos megszaporodását. E frissen szárba szökkent televíziós produktumok közül a míveltséget szomjúhozó társadalom különös figyelmét és elismerését érdemli ki a képernyőn napi rendszerességgel föltünedező, Kultúrház című tematikus műsorfolyam alkotógárdája. Pár hónap alatt nemcsak adásórák százait töltötték ki felettébb változatos témákkal, de egyúttal kváziértelmiségi majdnem-toposszá emelték műsoruk széles körű elismertségét. Magunk is kalaplevéve tisztelgünk áldásos tevékenységük előtt, ám őszinte becsülésünket előrebocsátva azért szabadjon alább néhány bíráló megjegyzéssel nagykorúsítanunk ezt az életerős produkciót.

Egy műsor, amely a lehető legszélesebben értelmezett kultúra teljes területéről veszi témáit, szükségképp bizalmi jellegű: a néző nem lehet minden művészeti ágban és valamennyi diszciplínában egyformán tájékozott, s így

jobbadán elfogadja

a szerkesztők és műsorvezetők judíciumát. No, de mi van akkor, ha mondjuk A sevillai borbély zavarba ejtően híres áriáját a Kultúrház alkotói hirtelenjében, mindazonáltal szemernyi kétely nélkül Mozartra testálják, azt állítván, hogy e szcéna a Figaro házassága című operából való? És ha azután az ária lement (tokkal-vonóval, vagyis komplett téves fel- és lekonferálással meg inzerttel), háromszor hangzik el kisebb-nagyobb variációkkal az ugyancsak fals tényállítás, miszerint Kovalik Balázs Mozart-maratonja az Opera színpadára került? Az operaművészet terén mégoly felületes ismeretekkel bíró tévénéző e ponton menthetetlenül elbizonytalanodik, s lelkébe befészkeli magát a kínzó kétely: vajon mármost helytálló lehet-e az a sok szép minden, amit a számára eladdig terra incognitának számító világzenéről vagy az "irodalomtörténelemről" hallott?

Sajnos, aligha. Annál is kevésbé, mivel - fájdalom! - egyik-másik műsorvezető néha-néha még láthatóan kedves témáiban is meglepő tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot (az ezekből összerótt lajstrom szerkesztőségünkben megtekinthető!), inklinál az értelmet nélkülöző mondatkerekítésre, s hozzá bugyuta kérdésekben utazik. Ez utóbbi zsáner örök időkig emlékezetes példájaként említhetjük a Vámos Miklóssal szembeszegezett beugró kérdést: Ön az én helyemben mit kérdezne önmagától? (Az eszélyes íróember mosolyfakasztó válaszát s a dialógus folytatólagos buktatóinak fölidézését helyszűke okán mellőzzük.) Ráadásul az előzetesen akkumulált téves információk gyakorta teljes beszélgetéseket temetnek maguk alá, mint legutóbb Spiró György esetében, aki Rózsa Péterrel csevegve öt perc alatt sem tudott kikászálódni az Árpádház című drámája kapcsán sulykolt félreértések sűrűjéből.

Szinte ilyesforma probléma gyanánt említhető, hogy a műsor, különösen az úgynevezett extra fertályában

a bulvárral kokettál,

illetőleg szégyenszemre azzal lép vadházasságra. Nem magyarázhatjuk ugyanis másként, hogy a némiképp allürisztikus csigalépcsőről zsebre dugott kézzel aláereszkedő moderátor oly módfelett égető gondok megvitatására hívja vendégeit, mint amilyen a munkaalkoholizmusnak elkeresztelt kórkép. A társadalmunkat vészesen megtizedelő, s nyilván kulturálisan tételezett nyavalyáról röviden elmondja véleményét a beidézett lélekgyógyász, valamely mobilszolgáltató találomra kiválasztott főembere (ezeknél a cégeknél tudvalevőleg látástól vakulásig szokás dolgozni) meg az obligát művészvendég, az orgona Horowitza, Varnus Xavér. Ez utóbbi személyiség kiszámíthatóan intranzigens ellenszegülésével némi színt visz a beszélgetésbe, hiszen ő - dacára a beharangozó szövegnek - éppen ellenkezőleg, a legkevésbé sem, sőt mi több, hovatovább egyenesen... Ráadásul az örökkön a zeneművek mögé rejtőzködő muzsikus szőrmentén és kutyafuttában szóba hozza aktuális művészi ténykedéseit, s imigyen nagy szolgálatot téve szolid összeköttetést teremt a műsor választott témája, valamint úgy általánosságban a kultúra között. Mert hát ezeknek a műsoroknak ugye váltig a kultúrát kellene tárgyazniuk. Ám biz' ehhez - a nyilvánvaló jó szándékon túl - elkél még némi profiltisztítás meg önépítő elmélyülés.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.