A nép ópiuma - Bizalmi műsorfolyam - Kultúrház, Magyar Televízió

Zene

Alighanem a sznobizmus vásott élfanyalgói, de még a hírlapi kritika éber perzekutorai is a honi köztelevíziózás legüdvösebb fejleményének tekintik a Magyar Televízió kulturális műsorainak látványos megszaporodását.

Alighanem a sznobizmus vásott élfanyalgói, de még a hírlapi kritika éber perzekutorai is a honi köztelevíziózás legüdvösebb fejleményének tekintik a Magyar Televízió kulturális műsorainak látványos megszaporodását. E frissen szárba szökkent televíziós produktumok közül a míveltséget szomjúhozó társadalom különös figyelmét és elismerését érdemli ki a képernyőn napi rendszerességgel föltünedező, Kultúrház című tematikus műsorfolyam alkotógárdája. Pár hónap alatt nemcsak adásórák százait töltötték ki felettébb változatos témákkal, de egyúttal kváziértelmiségi majdnem-toposszá emelték műsoruk széles körű elismertségét. Magunk is kalaplevéve tisztelgünk áldásos tevékenységük előtt, ám őszinte becsülésünket előrebocsátva azért szabadjon alább néhány bíráló megjegyzéssel nagykorúsítanunk ezt az életerős produkciót.

Egy műsor, amely a lehető legszélesebben értelmezett kultúra teljes területéről veszi témáit, szükségképp bizalmi jellegű: a néző nem lehet minden művészeti ágban és valamennyi diszciplínában egyformán tájékozott, s így

jobbadán elfogadja

a szerkesztők és műsorvezetők judíciumát. No, de mi van akkor, ha mondjuk A sevillai borbély zavarba ejtően híres áriáját a Kultúrház alkotói hirtelenjében, mindazonáltal szemernyi kétely nélkül Mozartra testálják, azt állítván, hogy e szcéna a Figaro házassága című operából való? És ha azután az ária lement (tokkal-vonóval, vagyis komplett téves fel- és lekonferálással meg inzerttel), háromszor hangzik el kisebb-nagyobb variációkkal az ugyancsak fals tényállítás, miszerint Kovalik Balázs Mozart-maratonja az Opera színpadára került? Az operaművészet terén mégoly felületes ismeretekkel bíró tévénéző e ponton menthetetlenül elbizonytalanodik, s lelkébe befészkeli magát a kínzó kétely: vajon mármost helytálló lehet-e az a sok szép minden, amit a számára eladdig terra incognitának számító világzenéről vagy az "irodalomtörténelemről" hallott?

Sajnos, aligha. Annál is kevésbé, mivel - fájdalom! - egyik-másik műsorvezető néha-néha még láthatóan kedves témáiban is meglepő tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot (az ezekből összerótt lajstrom szerkesztőségünkben megtekinthető!), inklinál az értelmet nélkülöző mondatkerekítésre, s hozzá bugyuta kérdésekben utazik. Ez utóbbi zsáner örök időkig emlékezetes példájaként említhetjük a Vámos Miklóssal szembeszegezett beugró kérdést: Ön az én helyemben mit kérdezne önmagától? (Az eszélyes íróember mosolyfakasztó válaszát s a dialógus folytatólagos buktatóinak fölidézését helyszűke okán mellőzzük.) Ráadásul az előzetesen akkumulált téves információk gyakorta teljes beszélgetéseket temetnek maguk alá, mint legutóbb Spiró György esetében, aki Rózsa Péterrel csevegve öt perc alatt sem tudott kikászálódni az Árpádház című drámája kapcsán sulykolt félreértések sűrűjéből.

Szinte ilyesforma probléma gyanánt említhető, hogy a műsor, különösen az úgynevezett extra fertályában

a bulvárral kokettál,

illetőleg szégyenszemre azzal lép vadházasságra. Nem magyarázhatjuk ugyanis másként, hogy a némiképp allürisztikus csigalépcsőről zsebre dugott kézzel aláereszkedő moderátor oly módfelett égető gondok megvitatására hívja vendégeit, mint amilyen a munkaalkoholizmusnak elkeresztelt kórkép. A társadalmunkat vészesen megtizedelő, s nyilván kulturálisan tételezett nyavalyáról röviden elmondja véleményét a beidézett lélekgyógyász, valamely mobilszolgáltató találomra kiválasztott főembere (ezeknél a cégeknél tudvalevőleg látástól vakulásig szokás dolgozni) meg az obligát művészvendég, az orgona Horowitza, Varnus Xavér. Ez utóbbi személyiség kiszámíthatóan intranzigens ellenszegülésével némi színt visz a beszélgetésbe, hiszen ő - dacára a beharangozó szövegnek - éppen ellenkezőleg, a legkevésbé sem, sőt mi több, hovatovább egyenesen... Ráadásul az örökkön a zeneművek mögé rejtőzködő muzsikus szőrmentén és kutyafuttában szóba hozza aktuális művészi ténykedéseit, s imigyen nagy szolgálatot téve szolid összeköttetést teremt a műsor választott témája, valamint úgy általánosságban a kultúra között. Mert hát ezeknek a műsoroknak ugye váltig a kultúrát kellene tárgyazniuk. Ám biz' ehhez - a nyilvánvaló jó szándékon túl - elkél még némi profiltisztítás meg önépítő elmélyülés.

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.