A kihívás napja - Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok (opera)

Zene

Giulio Gatti-Casazza visszaemlékezéseiben két kategóriába sorolta az operairodalom közkedvelt alkotásait: egyes darabokat, mint például a Traviatát, akár kutyákkal is elő lehetne adatni; míg más dalműveket csakis ideális körülmények között szabad színre vinni.

Giulio Gatti-Casazza visszaemlékezéseiben két kategóriába sorolta az operairodalom közkedvelt alkotásait: egyes darabokat, mint például a Traviatát, akár kutyákkal is elő lehetne adatni; míg más dalműveket csakis ideális körülmények között szabad színre vinni. A Mesterdalnokokat ez utóbbi csoportba sorolta a Scala és a MET néhai legendás igazgatója, mondhatni értelemszerűen, hiszen e mű valóban mindmáig próbára teszi még a tehetségtől duzzadó operatársulatokat is. Nincs hát okunk meglepődni azon, hogy az operaház fölött uralkodó balcsillagzat (melynek öve alá aligha mostanság, hanem hosszú évekkel ezelőtt került nemzeti kincsünk) felettébb kedvezőtlenül befolyásolta a hazai operakultúrában oly nemes hagyományokkal rendelkező Wagner-remek bemutatását. Az előadás ugyanis a ház súlyos válságának hű látleletét adta, s mint annyiszor az elmúlt évek során, a morális infekció és az alkotószellem - felfekvéses eredetű - elhalásának jelei jobbára ezúttal is ártón elvonták a közfigyelmet arról a néhány ihletett pillanatról és értékes alakításról, mely még e mód nélkül problematikus estén is elibénk került.

Persze, lehet-e bármi szépet nyugtázni, ha közben az operaház beteg zenekarát kényszerülünk hallgatni, züllött rézfúvósaival,

korai belépéseivel

és a partitúrától messze elkóricáló szólistáival? Mert a karmester, Jurij Szimonov ugyan így-úgy összetartotta a hatalmas együttest, s egy-egy jelenetnek még valamiféle (meglehet, döntően külsődleges, s felfogásában úgyszintén vitatható) karaktert is adott, ám e hideg mérlegeléssel nem írhatjuk felül érzékeink vigasztalan összbenyomását: a zenekar képtelen volt kielégítően ellátni feladatát. Aligha mondhatunk mást Vidnyánszky Attila rendezői munkálkodásáról, aki bár nem kényszerített a műre újszerű koncepciót, azért harsány ötlettelenségével és

kikezdhetetlenül rossz ízlésével

jócskán megterhelte az előadást. Rendezésének riasztó mozzanatait (a függöny körüli csacska játékokat, a mesterdalnokok II. felvonás végi zavarba ejtő fölbukkanását stb.) meddő dolog lenne hosszan sorolni, így inkább mindössze azoknak a színpadra görgetett átlátszó strandlabdáknak a fölemlítésére szorítkozunk, melyek székek gyanánt szolgáltak a mesterdalnokok összejövetelein. (Színpadi jelenlétük, ami egyszerre volt röhejes és vérlázítóan ostoba, sokáig kísérteni fog rémálmainkban.)

Vidnyánszky tettestársa, a díszlet- és jelmeztervező Alekszander Belozub kevéssé látványos, ám még kevésbé praktikus színpadképpel állt elő, s a lejtős, középütt némi teret nyitó, templomi üvegablakos játéktéren fölbukkanó jelmezek sem árulkodtak letisztult ízlésről. Az opera zárójelenetében példának okáért a boldog szerelmespár, Éva és Stolzingi Walter összeöltözve jelentek meg szemkápráztató ruháikban: mindketten pontevedrói díszöltözéket viseltek A víg özvegy című nagyoperettből.

S mégis, dacára a dacárandóknak, az előadás úgynevezett második szereposztása tartogatott néhány kellemes meglepetést. Mondjuk azt, hogy Friedemann Kunder személyében volt egy autentikus Hans Sachs a színpadon. Sajnos csak két és fél felvonásig, ugyanis a nürnbergi születésű - amúgy nemzetközi B csoportos - művész a Wahn-monológot követően erejének végére ért, noha még jó órányi énekelnivalója akadt volna. Ezzel együtt is, póztalan s a rendezéstől szerencsésen függetlenedő alakítása többnyire egyként mutatott öntudatos mesterembert, büszkén tépelődő művészt meg rezignált férfit, s még abból a humanista bölcselőből is fölvillantott valamicskét, akit Wagner a XVI. századi suszterköltőben fölfedezni vélt. Ugyancsak tiszteletét tette a színpadon a költői vénájú frank lovag, Stolzingi Walter, akit Kovácsházi István oly remek formában, egészséges, mi több vonzó tenorhanggal adott, hogy ez estén aligha nyerhette volna el más a dalnokverseny fődíját, Pogner Évike kezét (őt Wierdl Eszter hozta, bakfisbájjal, körmeit próbálgató kiscicaként). Különösen annak ismeretében, hogy Walter ellenlábasát, a Wagner rosszízű humoráról árulkodó Beckmesser figuráját Sárkány Kázmér alakította, aki a Vidnyánszky kommandírozta arcba mászó ízléstelenség elsőpados eminense volt. A jeles művész ugyan - példás önmérsékletről tanúbizonyságot téve - egyszer sem jött be a színpadra macskával a hóna alatt, ám ettől eltekintve a hajdanvolt dalitruppok mindahány kedvelt ripacsériáját elénk tárta: kiköpte a fogait, forgatta a szemeit stb.

Szolnoki Apollónia üde szubrett-Magdalenája, meg a Beöthy-Kiss László által színre sederített sürge Dávid az előadás szolid nyereségei közé soroltattak, de a kisebb szerepek gazdái közül nem nekik, hanem két igazi mesterdalnoknak járt a legnagyobb elismerés. Jelesül a veterán Berczelly Istvánnak, aki privátméltóságából jókora adag fenséget kölcsönzött ki Pogner, a lányát pályadíjképp fölkínáló derék apafigura számára, s a fiatal, szép hangú Bretz Gábornak, aki imponálóan férfias kiállással formázta Fritz Kothnert.

Tisztelet nékik, s mindazoknak, akiket az megillet. Egyebekben pedig bízzunk az emberi emlékezet szelekciós mechanizmusainak áldásos működésében.

Magyar Állami Operaház, május 24.

Neked ajánljuk