Összetéveszthetetlen színész volt. Hórihorgasan, derékban kissé megdőlve, ám azért hétpróbás gentlemanként viselte a változatos szerepeket, melyeket a mindenkori rendező, a drámairodalom, no meg a történelem reá osztott. Jó korán megkopaszodott fejével s elnyújtott, némileg kántáló hangjával adta színpadon és filmen az örök reakcióst, a nyilas körzetvezetőt, a szívtelen uzsorást, de éppígy a csemcsegő öreg haspókot s az életfogytig komédiást is. Jellegzetes figuráját, hanghordozását és élénk, egyedien eltúlzott mimikáját máig őrzi a honi kollektív emlékezet, pedig annak lesújtó háládatlanságát - különösen, ami abból az elhalt színészeket illeti - gyakorta emlegetjük. Okkal, hiszen megannyi korszakos színészóriás (mint Bajor Gizi vagy Tőkés Anna) került a kulturális amnézia veszteséglistájára, s jobbadán a kisszámú szerencsésről is csak egy-egy emlékfoszlányt őrzünk: Tímár József Willy Lomanként a két gigantikus vulkánfíber koffert szorongatva (ahogy azóta már bronzba is szoborták alakját), vagy a színészkirály, amint Huszárik filmjében húslevest és velőt eszik az öregpincér (Szénási Ernő) figyelmes-aggódó tekintetétől meg locsogásától kísérve.
Balázs Samu esetében sem túl nehéz föltalálnunk ezt a meghatározó, széltében elterjedt emlékképet: Szilvay Tódor professzor ő, az 1954-es Liliomfiból. A kérlelhetetlen gyám, a bajuszkötős hipokrita, aki a pulykaméregtől elfutva Cicero nyelvén dühösködik, s invokálja az antik isteneket ("Dii immortales!"). Kétségkívül filmtörténeti örökbirtoka e hálás szerep Makk Károly napsugaras Balaton környéki vígjátékából, ám pályafutásának egyéb memorábilis mozzanatai ugyancsak hosszan sorolhatók. Igaz,
az erdélyi születésű
Balázs Samu (1906, Bánffyhunyad) karrierjének első évtizede menthetetlenül ködbe veszett számunkra, s legfeljebb csak annyit nyugtázhatunk, hogy az ifjú színész Kolozsvárt nagy sikerrel játszta Ádámot, Bánkot és Hamletet. A harmincas évek végén a Nemzeti Színházhoz szerződtették, miután az Erdélyben vendégszereplő Bajor Gizi oldalán - közfeltűnést keltve - egyenrangú játszótársnak bizonyult, Pesten azonban jó ideig csak szolidabb szerepek vártak rá. A fővárosi közönség és a mozijárók mint született koros embert ismerték meg az ekkor valójában alig harmincas Balázs Samut, aki hol úrias tartású inasként (a Karády köré kanyarított Makrancos hölgyben), hol pedig bősz labancként (a Tolnay-Sárdy-kettős filmjében, a Rákóczi nótájában) hozta örökké megbízhatón a formáját. Ez a két szerepkör évtizedekig elkísérte a színészt, hiszen módfelett arisztokratikus sofőrként még Gábor Miklós legendás Tanner Johnja mellett is excellálhatott, s rideg, főhercegi eleganciájának hála a megátalkodott ellenség partéját is legszívesebben rá osztották az ötvenes évek nyílt színi silányságaiban. Filmen is ilyesforma feladatok találták meg, például a Dalolva szép az élet címűben (1950), amely agitka a munkásosztályba befurakodott jobboldali szocdemeket gyepálta néminemű zenei körítéssel. Ebben Réz Győző karnagyot adta nagy fekete művészkalapban, a munkáskórust pesszimizmussal mételyező zordon pojácaként, s egyszersmind könyörtelen rátartisággal leiskolázva a Sztálin-kantátában kulmináló film teljes szereplőgárdáját. Meg is kapta érte a jól megérdemelt Kossuth-díját.
Évtizedhosszat Balázs Samu volt az ügyeletes intrikus, aki mindig rosszban sántikált, s ha aztán nagy néha pozitív szerepet játszhatott, a közönség éber gyanakvással kísérte színpadi létezését. "Ilyenkor mindig azt várták, hogy mikor ölök meg valakit, vagy mikor robbantom föl az egész színpadot" - emlékezett vissza e némiképp egysíkú korszakra a színész, aki többek között Földényi Lászlóval és Somló Istvánnal osztozott a furtonfurt konspiráló ellenség hálás-hálátlan szerepkörén. Érthetően örült hát, amikor megtalálta egy-egy filmbéli jóember (mint a csupaszív Králik szaki az Én és a nagyapám című Gertler Viktor-örökzöldben), vagy amikor árnyaltabb klasszikus szerepeket éldelhetett. Például amikor Sartorius urat játszhatta (G. B. Shaw: Szerelmi házasság), a szegényeket ki-uzsorázó lelketlen brit kufárt, aki mindazonáltal egyetlen leánykája sorsát szerető atyaként igazítja, Pickering ezredest, a Pygmalion jámboran nyelvészkedő, másodhegedűs agglegényét vagy a Vízkereszt Malvolióját, ezt a szerelemtől meggárgyult erkölcscsőszt.
A rezervált modorú
úri színész, aki nemcsak a világot, de még színésznő feleségét (Majláth Mária) is némi archaizáló távolságtartással kezelte, 1970-ben nyugdíjaztatta magát, s 32 év után elhagyta a lassú hanyatlásnak indult Nemzeti társulatát. Ám színészi pályafutása ezzel az aktussal korántsem ért véget, sőt Balázs Samu éppen ekkor emelkedett az uralkodói jogú színészszuverének sorába. Egy-egy szerepre leszerződve tűnt föl eztán 1981-ben bekövetkezett haláláig a Madách Színház színpadán, s játszotta a kedélyesen zápult agyú Ferenc Józsefet Hubay Miklós Freud-komédiájában, az Álomfejtésben Tolnayval és Garassal az oldalán, vagy a deklasszált Dubois gróf kicsiny kabinetszerepét Márkus László Norrisonja mellett Molnár villámkarrier-egyfelvonásosában (Egy, kettő, három). Filmes alakításaival is jócskán frappírozta még közönségét, legelsőbben is Makk Károly Macskajátékában, ahol parádésan hozta a cukorbajos amorózó Csermlényi Viktor rolléját, súlyfelesleg nélkül is pocakos operistának hatva.
S ekkor játszotta el a Madáchban bizonnyal leghálásabb, halványan önvallomásos szerepét, Al Lewist, az öreg varietészínészt Neil Simon könnyed vígjátékában, a Napsugár fiúkban. Az agilis és vérmes Feleki Kamill mellett ő hozta a higgadt mesterkomédiást (filmen ezt a szerepet George Burns adta Walter Matthau párjaként), s öszszecsiszolt bohóckettősük egyszerre árulkodott fölényes játéktudásukról meg színpadszeretetükről, s vallott e két, engedmények nélkül, a finnyásságig igényes művész kikezdhetetlen tartásáról.
Mert Balázs Samu sosem adott koncessziót, s egy évszázados színházi tradíció egyik utolsó törzsököseként a leggyatrább szerepben is csak éppen azt tette, mint máskor: embert ábrázolt. Embert, nagyban.
