Ha minden jól megy, mozgalmas jelenkorunkból egyszer históriai múlt válik (lásd ehhez Bergendy zenekar: "a ma lesz a holnap tegnapja"), s a világpolitikai nagy trendek mellett szexuális kultúránk változásai is okvetlenül történeti elemzés alá vétetnek majd. Amennyiben most hamarjában megkísérelnénk történészkedve előzetesen fölmérni a közszexus új keletű, vagyis maximum két-három évtizedes fejleményeit a nyugati világban, akkor első blikkre alighanem rendkívüli átalakulást vélelmezhetünk e területen. A női szexualitás végérvényes fölszabadulásával, a legkülönfélébb kéjközösségek virágzó szubkultúrákba szerveződésével, az internetes ismerkedés és kapcsolatteremtés szinte korlátlan lehetőségével találhatjuk magunkat szemközt, s általánosságban akár még a szexualitást a bűnnel vigasztalanul összepántoló keresztény szemlélet megszűnésére is következtethetünk mindebből. Ám a látszat csalóka, hiszen az örömérzet még seregnyi nő számára alig ismert, a fejlett technológia által fölkínált új keretek között gyakran régi frusztrációk ülnek orgiát, s főleg, mivel a keresztényi szexualitás-bűn paradigma sokkalta elevenebb, mint azt hirtelenjében gondolnánk. Nemcsak és nem is elsősorban azért, mert a nyugati civilizáció számos pontján még mindig a keresztényi tanítás szab irányt a nemi vágyak kiélésének, hanem mert szexuális fölszabadulásunk szükségképp e tézis tagadására összpontosít, s így akaratlanul is elfogadjuk annak önsorsrontó fogalomkészletét.
"BITCH" - olvashatjuk a kifejező angol szócskát töméntelen, az utcán korzózó vagy a lemezlovasklubban táncoló leány blúzán, s aligha lehet kétséges, hogy a magukat keresetlen egyszerűséggel repedtsarkúnak deklaráló nőnemű egyedek - több-kevesebb tudatossággal - arra a tényre kívánják ráirányítani figyelmünket, miszerint nemi életük promiszkuis, s különösebb gátlások sem gyötrik őket a szexualitás terén. A dehonesztáló, bűnnel terhelt kifejezés bátorságos fölvállalása azonban korántsem arra utal, hogy végképp magunk mögött hagytuk volna az egész bűnkultúrát, inkább csak arra, hogy immár van merszünk megcsipkedni annak fogalmait.
Erről a faramuci helyzetről árulkodik a szöszke Hilton lány szédületes világkarrierje is. Az ifjú örökösnő, akinek személyében a jelentéktelenség ikonná magasztosult, ugyanis - ha jól értem a dolgot - azzal érdemli ki figyelmünket és rajongásunkat, hogy különös hajlandóságot mutat a kamatyolásra, s a legkevésbé sem utasítja el magától az élvezeteket. Vagyis a "privát" szexvideóiról elhíresült Paris Hilton (akárcsak a félreismerhetetlen minta- és előkép, a féktelen orgiákat időközben józan házaséletre és szigorú makrobiotikus diétára fölcserélő Madonna) olyasvalamivel emelkedik ki a szürke átlagból, amit a közmegegyezés ma már ha nem is direkte normának, de legalábbis többé-kevésbé ismertnek és elfogadottnak tekint. Legalábbis elméletileg, hiszen ha valóban így lenne, ha tényleg elfeledtük volna a szexualitás témáját két évezrede kísérő - riadt vagy élveteg - borzongást, akkor aligha lehetne ilyesmivel föltűnést kelteni. Akkor bizony szexuálisan fölszabadult bérszámfejtők és néprajzkutatók meg nagy természetű klasszika-filológusok vagy forróvérű szerszámkészítő lakatosok járnának-kelnének körülöttünk észrevétlenül mint megannyi álruhás lepedőakrobata.
A szexualitást övező ásatag diskurzus tehát a látszat ellenére számtalan elemében tovább él mindmáig, legfeljebb ma már a tagadás alakját ölti magára, vagy épp groteszk módon adaptálódik a változó körülményekhez. Amikor például ismert személyiségek nyilvánosságra hozzák vonzalmaikat, az átlagostól elkülönböző szexuális preferenciáikat, akkor ezt akarat-lanul, ám egyszersmind menthetetlenül a keresztény bűnvallás imitálásával teszik. S miközben a kitárulkozók a nyilvános gyónás műfaján jócskán belül maradva "fölvállalják önmagukat", s deklarálják, hogy "nincs ebben semmi szégyellnivaló", valójában kiszolgáltatják személyüket és senki másra nem tartozó életmódjukat a külvilág ítéletének. Az ilyesfajta, részint őszinte jobbító szándéktól, részint puszta publicitásvágytól vezérelt vallomások ("coming out"-ok) ugyanis hallgatólagosan elfogadják azt az ugyancsak több évezredes, bár kellőképpen sosem bizonyított előfeltevést, miszerint létezik valamiféle elszámolási kötelezettségünk a társadalom, a köz (és persze a mindent látó Isten) felé szexuális jellegű cselekményeinkért.
Vagyis a jelenkor szexualitástörténete igénytelen nézetem szerint számos ponton az átmenetiség, az ideiglenes állapot jegyét viseli magán. Ebben nincsen semmi csodálnivaló, hiszen kultúránkba olyan mélyen beivódott az a rigid koncepció, amelyet a kereszténység a szexualitásról kialakított, hogy az attól való megszabadulás aligha mehet végbe egy csapásra. Ráadásul az emberi élettel kapcsolatos elképzeléseink ezernyi más részterületen is átalakulófélben vannak, s ezek egynémelyike szorosan összekapcsolódik a szexualitással. Ilyen például a romantikus szerelem úgyszintén történetileg kialakult képzete (elektromos kisülésekkel és a háttérben beúszó szimfonikus zenekarral), melytől képtelenek vagyunk és persze nem is akarunk búcsút venni, noha mind nehezebb összebékíteni azt a változó realitásokkal. Csakhogy a szerelem és a szexualitás viszonya kemény ügy, s kutyafuttában korántsem tárgyalható. Erről a témáról tehát majd a következő alkalommal.
