Monográfiánál kevesebb, eseménytörténeti összefoglalónál több. Maga a tudós szerző sommázta imigyen ezt a kurta kis kötetet, s mértéktartó ítéletével bízvást egyetérthetünk, hiszen legújabb művét részint a "Nagy Honvédő Háború" jól ismert diplomáciai előzményeinek - meglehetősen redundáns - ismertetése, részint pedig egynéhány sekélymerülésű történelemfilozófiai eszmefuttatás (mi lett volna, ha?, a személyiség történelemformáló szerepe) alkotja. John Lukacs, aki ez idáig számos terjedelmes szakmunkában boncolgatta a II. világháború történetének meg Hitler historiográfiájának vitás kérdéseit, most olyan könyvvel állt elő, amely leginkább egy kétségkívül nívós, bár kissé tupírozott tudományos ismeret-terjesztő filmre emlékeztetheti az olvasót.
Azt mindenesetre hálásan nyugtázhatjuk, hogy a Hitlert és Sztálint egymás mellé rendelő Lukacs egyáltalán nem párhuzamos életrajzokat írt, hanem két valódi kérdés köré rendezte művét. Miért támadta meg Hitler a Szovjetuniót, s miért érte e támadás olyannyira készületlenül a szovjet diktátort és birodalmát? Az első kérdésben a szerző - ezt korábbi munkáiból is tudhattuk már - elutasítja a Hitler engesztelhetetlen antikommunizmusával, illetve a német élettér kiterjesztésének szándékával érvelő magyarázatokat, s ehelyett a brit tényező (megfosztani az angolokat potenciális szövetségesüktől) döntő vagy legalábbis meghatározó szerepét hirdeti. Ám - fájdalom! - e markáns vélemény (mely ilyesformán Hitlert elsődlegesen államférfinek s nem fanatikus ideológusnak tekinti) taglalásán túl alig találunk mást Lukacs könyvében, mint a kronológia lelkiismeretes fölmondását, közhelyes ítéleteket, valamint biográfiai apróságok s egyéb efemer jelenségek hosszas ecsetelését. Sztálin tőrőlmetszett, bárdolatlan parasztcár volt, aki megérdemelte volna, hogy szappannal mossák ki a száját, Hitler pedig tehetségét "gyakran gonosz célokra használta". Mindketten téves döntéseket hoztak 1941 júniusában, amikor is Berlinben forrón sütött a nap, akárcsak Londonban, ahol ráadásul "fényes autók suhantak Mayfairben", s a nők "színes ruhában és széles karimájú kalapban mentek templomba". Ha ehhez még hozzáolvassuk azt az igazán jellemző életrajzi adalékot, miszerint az amerikai elnök, F. D. Roosevelt - ellentétben Hitlerrel és Sztálinnal - rendszerint korán szokott volt nyugovóra térni, akkor már szinte mindent érteni vélünk, s azon sem csodálkozunk többé, hogy 1989 után az Egyesült Államok vált a világ egyetlen szuperhatalmává.
John Lukacs történetírói vonzalmait jól ismerve azon sem lepődhetünk meg, hogy Sztálin és Hitler összehasonlításából Sir Winston Churchill kerül ki győztesen, mert bár ez utóbbi történelmi személyiség ugyancsak szeretett éjszaká-ba nyúlóan ébren maradni, viszont gyakran vett forró fürdőt, s azért mégis mindmáig csak ő az igazi államférfi mintája és tüköre. S ebben akár egyet is érthetünk John Lukaccsal.
Európa Könyvkiadó, 2006, 150 oldal, 2200 Ft
