nagynémet mozgolódások
látványa még akkor is erőltetett-nek tűnt fel, ha - visszafelé jósolva - dicséretesen ráirányította figyelmünket a német militarizmus, no meg az antiszemitizmus veszélyeire. Ha éppen sikerült megfeledkeznünk a pángermánokról vagy az 1889-es véderőtörvény előkészületeiről, kedvtelve hallgattuk a kellemesen ismerős dallamokat, s még I. Ferenc József duettjeit és magánénekeit is tetszéssel fogadtuk, noha Vahot Imréhez hasonlóan elméletben magunk is némiképp furcsálljuk, ha koronás magyar király dalol a színpadon. Mindazonáltal, talán, mert a jelenetek fölöttébb kiszámíthatóan sorakoztak elibénk (egy sokadalmas, egy drámai kettős, egy lírai szóló), vagy épp a kevéssé fantáziadús dallamvilág okán két óra elteltével tagadhatatlanul az egyhangúság leverő érzete telepedett reánk. Paradox módon a monotónia érzését csak erősítette Kerényi Miklós Gábor rendezése, noha a direktor-rendező minden lehetőt és lehetetlent elkövetett a figyelemfelkeltés érdekében. Minden és mindenki irgett-forgott a színpadon, az összes játszó személy szüntelen mozgásban volt tartva, s az egyik pillanatról a másikra magasba emelkedő, majd aláereszkedő főszereplők látványa ugyancsak ámulatba ejtett valamennyiönket. (Ez az utolsó truváj már akkor is veszélyesnek tűnt, idővel azután sajnálatos baleset lett a vége.) Hiába, az ötletek szortimentje előbb-utóbb kimerült, s amikor harmadszor cikázott, pukkant vagy sasszézott elénk egy-egy hatáskeltő effekt (förgeteges össztánc, bravúros gyorsváltás stb.), érdeklődésünket jobbára már csak Velich Rita zavaróan stílusidegen jelmezei meg a lépten-nyomon fölfedezett motívumazonosságok tudták lekötni.
Hogy mégsem merültünk el végképp az intellektuális öntetszelgésben, amelyet a tetten ért vándortémák és jelenetegyezések (Toscától Camoesig) ébresztettek lelkünkben, azt legelsősorban a főszereplőknek köszönhettük. Dolhai Attila (Rudolf) az utolsó pillanatig játszi könnyedséggel hozta szólamát, s a színpadi jelenlétéből áradó - hamarjában nem lelünk jobb szót - tökösség ugyancsak az előadás előnyére vált. A női főszereplő, a szép Vágó Bernadett ugyan nem volt mindvégig tökéletes diszpozícióban, ám oly
megejtő kisleányos bájjal,
valamint figyelemre méltó játékkészséggel adta Vetsera bárónőt, hogy őt látva alighanem Ferenc József sem tagadta volna meg fiától a válást, s egy morganatikus házasság lehetőségét. A harmadik főszerep Földes Tamásnak jutott: ő alakította az ördögi Taaffe grófot, az osztrák Tisza Kálmánt. Földes igen jól énekelt, hatásosan, az operabéli Scarpiákat idéző utrírozással gonoszkodott, s talán neki jutott a legvirtuózabb jelenet: a II. felvonás kezdetén ugyanis marionettbábosként egy teljes tánckart rángatott dróton a magasból. Ám túl a főszereplőkön, a népes szereplőgárda majd' valamennyi tagja a helyén volt Bereczki Zoltán cselekményegyengető Pfeiffer bábosától egészen a Krúdy-novellákból is ismerős Bratfisch kocsisig (őt Marik Péter személyesítette).
A Sissi után végre újabb életképes Habsburg-musical született. Ha jól sejtjük, most alighanem a szarajevói merénylet megzenésí-tésén a sor.
Budapesti Operettszínház, május 26.
