Irodalmunk elsüllyedt hinterlandjáról nemrég Bojtár Endre irodalomtörténész nyilatkozott lapunknak (Nem kanonizált kánonok, 2006. február 23.). Ekkor kilátásba helyeztük azt is, hogy e szerzőkről cikksorozatban söpörjük le a port.
Városi író volt, egyenesen a Váci utcából, erős katolikus stichhel és az átlagot némiképp meghaladó politikai simulékonysággal. Pár évtizede még a legkedveltebb kortárs szerzők közé sorolták, ma egyike múlt századi irodalmunk fakult emlékezetű ködlovagjainak. Életműve újraolvasásra csábít.
*
A literatúrára tehénkedő politikum mondhatni irodalomtörténetünk általános ismertetőjegye, mégis tán egyetlen írói nemzedéket sem zilált szét annyira e szféra történelmi sorsfordulataival, szeszélyes elvárásaival és brutális retorzióival, mint az 1930-as években színre lépett korosztályt. Fölöttébb elegyes összetételű generáció volt ez, zsenikkel, örök beváltatlan ígéretekkel és telivér dilettánsokkal, esztétikai és politikai bizonytalankodásokkal meg persze lebírhatatlan érvényesülési vággyal. Ennek a "testvértelen nemzedéknek" (ahogy a serény beltag, Sőtér István jókorán elkeresztelte) egyik minőségi talentuma s kacskaringós pályafutásával egyszersmind talán a legjellegzetesebb figurája volt Thurzó Gábor.
Ha csak írói pályafutásának kezdő- és végpontját nézzük, könnyen megtéveszthet bennünket az egyenletes fejlődés csalóka látszata: Thurzó mint fiók-Márai indult, s a legutolsó műveivel végre Márai Sándor egyenrangú osztályos társává emelkedett. Ám ez puszta fallácia, hiszen az örökkön rezervált belvárosi íróember nemcsak témaválasztásban és esztétikai értékben, de morálisan is módfelett változatos életművet rótt össze több mint négy évtizedes irodalmi működése alatt. Munkálkodott katolikus zsurnalisztaként, s utóbb őbelőle vált a klerikalizmus ötletekből kifogyhatatlan kipellengérezője, ő jegyezte néhány idegölőn sematikus és számos máig örökzöld film forgatókönyvét, de gonoszkodó kulcsnovellákat is éppúgy írt, akárcsak őszintétlenül önvallomásos műveket.
Felmenői között
jószerivel csak pékeket találhatunk. E szekvencia olvastán mégse gondoljunk nehéz sorsú proletárköltőre vagy akár döfibajszos népi íróra, hiszen a lotaringiai származású Rutterschmidtek nem holmi mezétlábas kenyérdagasztók voltak, hanem a (világ)városiasodó Pest tekintélyes burzsoádinasztiája. Thurzó Gábor (eredeti nevén Rutterschmidt Károly) tőrőlmetszett polgár volt világéletében. Az irodalmi pályán is családi és rendi múltjában kutakodó s a polgári mentalitás sérülékenységét kibeszélő ifjúként jelent meg, nagyban, ám jobbára eredménytelenül kísérletezve a családregény műfajával. Első munkáin seregnyi külsődleges, divatszerű, allürisztikus hatás érzett, s bár egy-egy ügyes zsánerjelenetet, portrét e művekben (Segítő Fortunátusz, 1936; Előjáték, 1938; Adósság, 1939) is találhatni, azért a haszonbérletbe vett helyzetek meg az álomba mártott figurák többszörös identitáskeresésről s egyúttal az elbeszélői hang utáni elszánt kajtatásáról árulkodtak. Márai Sándor mellett jó egyné-hány más irodalmár hatása is át-ütött Thurzó korai írásain: Thomas Mann és Tormay Cécile, Krúdy Gyula és Evelyn Waugh, az új írónemzedék által szívelt "ködlovagok" (Színi Gyula, Cholnoky Viktor stb.) és a korban kedvvel forgatott francia szerzők (mint Giraudoux vagy Alain-Fournier). Érthető hát, hogy a korosztály másik nagy ígérete, Örley István a negyvenes évek elején miért sommázta ily gyilkos éllel Thurzó szépírói gyakorlatát: "Csodálkozhatunk, de meg is ütközhetünk azon a bátorságon, sajátos gyanútlanságon, amellyel a fiatal novellista egy-egy írói példaképének nyomába ered, nem tisztelettudó távolságból, de gyakran szinte a bokájába harapva."
Habár az önálló hang egyelőre még hiányzott, Márai azért dezignált trónörökösének tekintette az ifjú Thurzót, aki hamarosan a Nyugat úgynevezett harmadik nemzedékének egyik reprezentánsává vált. Szépen formált mondatai feledtették írói karakterének körvonalazatlanságát, ráadásul intelligens és művelt kritikusnak bizonyult, s irodalomszervezőként is különös érdemeket szerzett. A kezdetek kezdetén a Perspektíva című tiszavirágéltű folyóirat (1931-32) körül munkálkodott, majd az ugyancsak efemer, ám mégis irodalomtörténeti érdekkel bíró Ezüstkor (1942) szerkesztőjeként működött. Mindemellett - hála a pápai prelátus nagybácsi befolyásának - Thurzó igen korán a katolikus irodalmi sajtótermékek vezető munkatársává vált, s így nemcsak saját írásait tudta egykönnyen elhelyezni, de mások kibontakozását is jótékonyan elősegíthette. (Pilinszky Jánosét például, aki a verseivel éppúgy elbűvölte Thurzót, mint ifjonti bájával.)
A piaristáknál
érettségizett (magyartanár: Sík Sándor), mélyen vallásos és egyúttal rendezett pedigréjű Thurzó otthonosan mozgott a katolikus sajtóban. S bár irodalmi és politikai tájékozódása csak részben, műveinek egyes visszatérő mozzanatai (elsősorban az elmaszatoltságukban is félreismerhetetlen homoerotikus epizódok) pedig a legkevésbé sem harmonizáltak a kanonikus állásponttal, azért a negyvenes évek második feléig viszonya a katolikus egyházzal szemre felhőtlennek tűnt. A második világháború lezárultával azonban jócskán megváltozott ez a helyzet, hiszen ekkortól Thurzó egyre-másra írta a Horthy-korszak politikai katolicizmusát, a katolikus diákszervezetek álságait (Bárány az akolban, 1947) kíméletlenül kifigurázó s az egyházak történelmi felelősségét (Az oroszlán torkában) firtató műveit. Ez a megközelítésmód nagyon is harmonizált a hivatalos kurzussal, s így kézenfekvő lenne ezen alkotásokban pusztán az író szervilizmusának és karriervágyának bizonyságát látni, ha az 1949 után néhány évig a fiókjának dolgozó Thurzó nem éppen ezekben a novellákban talált volna rá összetéveszthetetlenül egyedi hangjára s életművének meghatározó - bár homályosan már korai műveiben is felsejlő - módszertanára. Nem egyszerűen és nem is elsősorban az egyház bírálatára vagy a Horthy-korszak megbélyegzésére, erre az ugyancsak kiszámíthatóan visszatérő tematikára kell gondolnunk, hanem a motívumoknak, helyzeteknek és alakoknak a saját életéből, élményeiből, a tovatűnt és szintúgy a jelenvaló környezetéből való kibányászására. Életének egy-egy meghatározó figuráját, mint a pápai prelátus nagybácsit vagy az írói eszmélkedését ösztönző elfeledett literátort, Komor Andrást, számos alakban libbentette eztán olvasói elé, s teljes kulcsregényt (Hamis pénz, 1956) szentelt annak a folyóirat-alapítási láznak, mely - mint láthattuk - a harmincas évektől őt magát is megfertőzte. Hogy a személyes emlékekből való építkezést mily imponáló hatékonysággal művelte Thurzó, azt jól bizonyítja az 1952-es Erkel-film (forgatókönyvíró: Thurzó és Békeffi István) egyik jelenete. Ott ugyanis a Himnusz zeneszerzője zenetanárként éppen azokkal a szavakkal figyelmezteti tanítványait a helyes ujjazatra, amelyekkel egykoron a zongoraoktató nagynéni intette a kedvetlenül klimpírozó Rutterschmidt Karcsit.
Az író, aki 1956 után - mint hű társutas - mind nagyobb megbecsülést élvezett hivatalos körökben, jelenkori élményeit is kedvvel és kellő rosszmájúsággal formálta novellákká, hogy megcsipkedhesse az irodalmi élet jeleseit. E műfaj, az avatottaknak címzett anekdotisztikus novella amúgy is népszerű volt ekkortájt: Karinthy Ferenc ugyancsak szívesen írt ilyeneket, melyekben hol az Amerikából hazalátogató Vadnai Lászlót fricskázta (Gervai Pesten), hol pedig a históriai nevű Görgey Gábort (Az utolsó Kollonics). Ám Thurzó nemcsak a jeles irodalomtudósból és kétes tehetségű költőből politikai hatalmassággá emelkedő Bóka László és más, ma már avult emlékezetű közéleti személyiségek köré kanyarított irodalmi műveket, de néha saját féltett titkait is kibeszélte. Így például Szégyen című regényében (1961), melynek középkorú, beérkezett főhőse méltatlan és megalázó viszonyba keveredik egy tinédzserlánnyal, aki kihasználja és az orránál fogva vezeti a deresedő halántékú férfit. A regény bújtatott önvallomásos jellege csak tovább erősödött a téma színpadi változatában (Hátsó ajtó, 1963), melynek bemutatóján megannyi bennfentes ismert rá a fiús külsejű Béres Ilonában arra a fiatalemberre, aki nem is oly rég még Thurzó rajongásának tárgya volt.
A hatvanas évekre
Thurzó sikeres színpadi szerzővé vált. Régi vágya teljesült ezzel, s ebben döntő szerepet játszott a valamikor a Perspektíva körül legyeskedő s utóbb méltán színművészeti nagysággá előlépő jó barát, Várkonyi Zoltán. ' már a negyvenes évek második felében a rövid életű, de azóta is legendás hírű Művész Színházhoz szerződtette dramaturgnak Thurzót, a hatvanas években pedig sorozatban négy Thurzó-színművet mutattatott be a Vígszínházban (illetve annak kamaraszínházában, a Pestiben). A Záróra (1962), melynek főszerepét is Várkonyi alakította, egy gerinctelen politikai szélkakas figurája köré íródott, a Hátsó ajtó a már említett tematikát tárgyazta, a Meddig le-het angyal valaki? című komédia (1969) pedig egyszerre ironizált a művészeti élet álságos jellegén és a művészi középszerűség örök öncsalásain. A legnagyobb szakmai és közönségsikert mindazonáltal kétségkívül Az ördög ügyvédje aratta (1966), mely A szent című regényének (1966) Peter Weiss ösztönzésére elkészült színpadi adaptációja volt.
Ez az ilyesformán mondhatni kettős alakot öltött alkotás Thurzó egyik fő művének tekintendő, mely tematikailag nyilvánvalóan az írónak a negyvenes évektől elősorjázó antiklerikális leszámolásai közé tartozik. Gregor István szerzetesnövendéket kínokkal teljes halála után szentté akarja avattatni a hivatalos közvélemény, s ezt elősegítendő csodák garmadáját tárják a vizsgálattal megbízott, bölcsen kétkedő prelátus elé. A befolyásolási kísérletek közepette föltárulnak a politikai és egyházi hatalmasságok szenynyes céljai, a vallást a napi politika pinceszintjére lealacsonyító szándékok. A bevallottan a Kaszap István jezsuita novícius körül keltett tömeghisztériára ütő történet sem regényként, sem drámaként nem sorolható az egyszer használatos agitkák közé. A hiteles jelenetek sorozata ugyanis nagyrészt áldásosan elfedi a didaxist, s az emberi viszonylatok (elsősorban a prelátus és beosztott segítője között lassanként kialakuló apa-fiú reláció) ábrázolása meg a - sokakat Graham Greenre emlékeztető - fordulatosság elvitathatatlan irodalmi rangot biztosít mindkét műnek.
A sikeres író e kettős művével a hetvenes évekre látszólag elért pályájának csúcsára. Ám túl a politikai kacskaringók és az örökös csipkelődések által kiváltott elmagányosodáson s immár a halálos torokrák árnyékában az igazi opus magnum még hátravolt. 1977-ben jelent meg ugyanis utolsó műve, a Belváros és vidéke, amelyben egyszerre állított emléket családjának és életfogytig lakóhelyének, a külső Váci utcának. Thurzó, aki fiatalon szociográfiát készült írni a negyedik kerületről (vagyis a mai ötödikről), Krúdyhoz és Máraihoz felnőve e szabálytalan visszaemlékezésben örökítette meg gyermekkorának színterét s annak pazar zsánerfiguráit: Zsiga nénit, a szakállas, mázsánál súlyosabb zöldségest, a hajdani balettpatkányt; a törpe Zoli bohócot; vagy épp az albérlőjét, Raffersberg Irmát legyilkoló boszorkány házmesternét, a rút Oreskovics Bogumilnét. Meg a halványult körvonalú, korán elhalt, nyughatatlan vérű apát s az életében szeretettel Thurzó fölé tornyosuló józan családkormányzó anyát. Zseniálisan és őszintén, ahogy korábbi maszkírozottan múltidéző munkáiban sosem sikerült. S ha egyetértve idézhetjük is Rónay László Vigíliabeli nekrológját, miszerint az író "egész léte, életformája egyetlen, megoldás nélküli dráma volt", azért tisztelegve hozzátehetjük, hogy a felvonásvég, mint a Thurzó-darabok mindegyikében, ezúttal is hatásosra sikeredett.
