Egy szellem kislisszolt a kéményen, és magával vitte. Magával vitte a reménytelenséget, amire úgymond be kellett rendezkedni, és magával vitte e berendezkedést is, az egész mátrixot. Elvitte a másvilágra a másvilágot. Nincs hová bújni, nincs hová visszahúzódni már, reménytelenség távoztával a remény nem maradt itt. A fullánk helye még persze fáj, de begyógyul: s a bármilyen kedves, érzékeny és empatikus utánunk jövőknek egyre és egyre nehezebb lesz megmagyaráznunk a szeretetet, egy bizonyos szeretetet. Hogy miért szerettünk egy Cseh Tamás nevű énekest - annyira. Annyira, amennyire csak a dalokon túl lehet.
*
1970 rémes év volt, amikor a legendák és életrajzok szerint Cseh Tamás és Bereményi Géza találkoztak, éjszaka a belvárosban. Két hazamenni még dehogy is akaró társaság összefutott, vagy valami ilyesmi, és két díszpintyük összeragadt. Átadták a kelet-nyugati metró első szakaszát, a fotocella egy forintért szétnyílt, s a külső kerületekből bejöttek a Deák téri végállomásra mozgólépcsőzni a felső tagozatosok - más említésre méltó Budapesten nem történt.
Nemsokára megszületett az első közös daluk - a körülményeket megint csak a legendákból és életrajzokból szedtük, mégis fontos a későbbiek tükrében - albérletben, konyhában és konyhaszagban, olcsó borok mellett. Az, amelyikben a barna cipőt oly vastagon lepte a sár. Nos, mi közünk nekünk valakinek az ócska cipőjéhez? Éppenséggel annyi, mint akkor bármi máshoz: semmi. Csak a barna cipőről ezt mindenki (mindkét fél: adó és vevő is) tudta, minden egyéb körülöttünk viszont mást állított magáról.
Mindazonáltal a sáros cipő még nem lépett a pályára. Ne szépítsük, Cseh Tamást "felülről kaptuk". Piszkosul nem az albérleti szuterénból érkezett, a hoch intelligencia kapta fel és hozta divatba, majd miután a megszerzés gyönyöre elmúlt, kiengedte közénk - "visszaengedte". S e felülről érkezés érdekes módon - bár, végül is logikusan - megmaradt sokáig afféle szexepiljének. Cseh Tamást először látni tán, úgy mindenkinek, Jancsó Miklós 1971-es Még kér a nép című, a korai agrármozgalmakra némileg önfeledten emlékező mozivásznon elérhető folklórkarneváljában lehetett. Azt énekelte, hogy Baksa János odavan, Szántó János odavan, és három szabálya van a halálnak. Egy film, amit kevesen értettek, de sokan vitatkoztak róla, mely vitákat ugyan csak a résztvevők értették, ha egyáltalán. Egy furcsa filmben egy helyes gyerek énekelt valami furcsa dalt, amit az igyekvő kívülállók azért okkal írtak a film számlájára. De Jancsó akkori filmjeinek (mindnek) jól levehető értelmezési iránya volt az, miszerint szép színészek és színésznők és egyéb széltolók lementek bulizni a tihanyi Belső-tóhoz, s nem akármilyen buli ez ám! Teremtenek ott maguknak, megátalkodottan maguknak egy szebb világot, ahol pucérak és gyönyörűek a nők, prüszkölnek a paripák, s időnként leszáll egy vörösre festett helikopter is.
1972-től megkezdődött ugyan az "eresztés", ám a Gyurkó László vezette 25. Színház még mindig nettó értelmiségi vircsaft volt (a szoc. brigádok a József Attilából ragasztottak jegyet a brigádnaplóba). Az itt tartott Dal nélkül c. est is évek múlva, amikor már néhány lemez megjelent, felújítva lett popesemény - amikor sokan várták.
Nyilván a sors iróniája, hogy Cseh Tamásnak a félistenné válást a kommunista diktatúra úri kedve hozta meg, talán személyesen maga Erdős Péter, amikor - oly mindegy, milyen nyomásra - a Hanglemezgyártó Vállalat 1977-ben kihozta a Levél a nővéremnek című lemezét. Ha tetszik, ha nem, ő akkor teljesedett ki, akkor állt rá valójában szédítő pályájára, amikor "hivatalos énekes" lett. Amikor kilencven forintért megvásárolható lett hirtelen a demokrácia. Mely összegért ugyan a tudatmódosítás radikálisabb módozatait akár sokszor is tető alá lehetett hozni, de azért egy kibírható beruházás volt. Tartós fogyasztási szer. Pont addig hatott lefele, ért le, ameddig érdemes volt, mindenkihez, akinek még számított, hogy mi van, és azt milyen megélni. S hogyan érdemes egyáltalán.
Cseh Tamás, oh, a szocialista Prométheusz és Erdős Péter, az ő lassan égő édesköményága, akik megbugázzák az istenektől a tüzet az alacsonyabb néposztályoknak - milyen szép történet. Bár méltatlan lenne megfeledkeznünk Bereményi Géza ugyancsak lebírhatatlan hangulatfestő erejéről, s nagy találmányáról, miszerint a nosztalgia valami szuperéles pallos, amivel mindent és mindenkit le lehet vágni. A tócsák tükre ugyan tényleg kirajzolta mindegyikünk képét, de attól még az a kép nem mutatta meg, hogy milyenek vagyunk, csak veszettül lehetett annak örülni, hogy lám, valaki más is észrevette, s egy másik meg ki is mondja, el is énekli. Ezek a dolgok, Bereményi jelrendszerének trükkös tartozékai (a kicsit eltérő szavak) érdekes dolgot tudtak, a titok tudásának látszatát kelteni, a tudás és megélés együttesének érzetét, illúzióját, végső soron a hitét kelteni. Szép szavakkal, takaros, megfejtésre csábító fordulatokkal leírni az egyetlen valóságos menedéket, ami megadatott, az egészen piszlicsáré privát szférát, ahol beteg nők és csúf ruhadarabok a hősök, mint otthon.
S volt valami suspence is, hogy meg kell érteni, s eljő a pillanat, amikor összeáll János és Tamás, Antoine és Desiré vagy a többi páros története. Aztán nem állt össze, nem kerekedett ki, ám például az énekes - hanglemezen is átütő - előadói erényeinek hála természetessé lett, felszívódott a hallgatóiban. Cseh Tamás az emberi gyarapodás, belső épülés, jobbá válás portékáját szállította - ezen a tájon elérhető áron. Nem kellettek hozzá izzadságos igyekezettel letanult egyetemi évek, nem kellett hozzá bejutni gyanakodva méregető zárt társaságokba, kilencven forint volt az ára, és jónapot.
Vagy még annyi sem, mert az élő találkozások is szolgáltak némi extrákkal. Cseh Tamás szép volt. Vágott orrú westerncsizmában verte a lába az ütemet, volt neki egy - ne szépítsük: egy darab - olyan kicsit félszegnek szánt mosolya, sűrű pislogással dúsítva, amikor a pengetőt tartó kezét a szeme elé emelte, mint akit bántanak a színpadra irányított reflektorok. A lányok szeme bepárásodott, a fiúk magukat látták jobb pillanataikban - és ez többet jelentett, mint az akkor elérhető legjobb életbiztosítás. A napnál is világosabb, a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével és különböző koszorúival többszörösen kitüntetett Hanglemezgyártó Vállalat (egy mérsékelten tudatos) kígyót melengetett a keblin, eztán tulajdonképpen éves rendszerességgel (Levél nővéremnek - 1977; Antoine és Desiré - 1978; Fehér babák takarodója - 1979; Műcsarnok - 1981; Frontátvonulás - 1983; Jóslat - 1984 és így tovább, ameddig még számított az ilyen kígyóság, már nem sokáig). Egyrészt azért, mert volt rá kereslet, másrészt meg azért, mert nem szó szerint szerepelt a dalokban, hogy milyen szar is az, amikor nem lehet vagy nem érdemes élni. Arra már gondolni sem merek, hogy esetleg maguk is szívesen felhúztak volna lepedőn egy Ica nevű nőt a Vörösmarty téri székház legtetejére.
A Cseh-Bereményi-mátrix vagy nosztalgiashow így tehát könnyen hozzáférhető védernyővé lehetett, aminek oltalma alatt csupa olyasmivel bírhattunk foglalkozni, amivel eme ernyő alól kilépve, a "való világban" nem lehetett, s mivel pedig ezek pimf, senkinek nem ártó ügyecskék voltak, hamar kiderült, az a világ a velejéig hamis, amiben nem lehet velük foglalatoskodni. A dalok ilyenformán kiadtak egy titkosírást, egy metanyelvet, amiben lehetett dobálózni az idézetekkel, lehetett az egyiknek belekapni, s a másiknak fölvenni, továbbvinni és egymás szavában megtalálni önnön, ezek szerint távolról sem (a másik csatornán persze teljesen) reménytelen voltunkat.
*
De nem kell az ilyesmit túl komolyan venni, ezeket a mélyen érzéki alapú dolgokat. Mert nem a tudás, de még csak nem is a lehetőség volt Cseh Tamás művében az élmény, hanem a dal örök funkciójának megfelelő közvetlen hangulati befolyásolás, a megvalósuló érzéki kaland.
Mire csak hasonló módon lehet reagálni, szeretettel, feltételek nélküli vonzalommal. Mármost az ilyen tényleg közvetlen érintkezésnek, az ennyire harmadik típusú találkozásnak megvan az a veszélye, hogy az akció befejeztével elmúlik a varázs is. Nos, e téren is érdekes Cseh Tamás története. Mert a feléje irányuló szeretet kitartott, kitartott sokáig, kitartott különösebb nehézségek nélkül akkor is még, amikor már régen nem a dalok intézték a dolgainkat, amikor azok már egyáltalán nem számítottak (mint az természetes).
S kitartott ez a szeretet, amíg Cseh Tamás élt. És kitart, míg sokan mások (a "sokan mások") élnek, s valószínűleg csak erősödni fog attól, hogy egyre nehezebben lesz átadható. Ellenben unokáink ugyanabban a - sáros és barna - cipőben járnak majd: nem nagyon értik esetleg, de ha ránk néznek, megérzik. Mi is így voltunk ővele.
Turcsányi Sándor
"Mindenhova visszatérnék, ha lehet"Részletek lapunk tavaly februári Cseh Tamás-interjújából "Lekötötte az energiáimat az orvoshoz járás, a napi vizsgálatok, a kezelések, a különös műtétek. Olyan volt mindig, mint egy fellépés, izgultam. Igyekeztem nem férfiatlan lenni, ha már ez van, nem vinnyogni. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, biztos voltam benne, hogy vége van a meccsnek. Lefoglalt, hogy elintézzem, lezárjam a dolgokat a családdal, a barátokkal. Nem is volt időm sajnálni magam." (Bereményi Gézával) "Állandóan megbeszéltünk mindent, és voltak kétségeink, mert járatlanok voltunk. Az volt a lényeg, nehogy eladódjunk, de tudtuk, hogy a dalok a mieink, és ha ezt elcsesszük, akkor szar alakok vagyunk. Láttuk, hogy senki nem vigyáz rájuk, hanem akar tőlük valamit, tapsolni, felhasználni, barát lenni. A dal állandóan borotvaélen táncol, és ha mi nem kezdjük el akár az öltözködéssel védeni, akkor vége. Mert nem lehet feltűnő ruhát sem hordani ezekhez a dalokhoz, bár én hajlottam a szélsőségekre néha, de nekem szürkének kellett lennem ahhoz, hogy a dal színes legyen." "Szerencsém volt. Erdély Miklós társaságába járhattam például, aki nagyszerű ember, igazi avantgárd személyiség volt, és ő állandóan énekeltetett. Fantasztikus estéket csináltunk, spanyolul, franciául énekeltem, ami poén volt, de a Bereményivel már nem poén volt, hanem hatás, és a barátaink süvegeltek bennünket. Az albérlet egy igazi tanya volt, ahol ott ült nyolc-tíz barát, és leplezett kíváncsisággal várta, hogy mit írtunk aznap. De a világ is akart minket, mert amikor a Huszonötödik Színházban először felléptem, tömeg volt, és a Levél nővéremnek című első lemez után rengeteg levelet kaptam, és nem rajongói leveleket, hanem mélyenszántó gondolatokkal teleírt leveleket, nem csajoktól, bár olyan is volt, hanem mozdonyvezetőktől, kiskatonáktól, az ország minden részéből. Rébuszokban írtak ők is, mint ahogy a dalok voltak írva, de bizakodással. Feltételezték, hogy mi tudjuk a megoldást az életre." "Néha somolyogva néztük egymást a Gézával, például amikor egyszer a Huszonötödik Színházból kifelé menet ránk támadt egy csapat, hogy jó, ha ti mindenre nemet mondotok, akkor mire igent. Várták a jelszót, hogy akkor most már álljunk elő a farbával. Egészen nyomasztó volt. Bárhol léptem fel, utána még húsz, negyven emberrel elmentem kocsmázni, mintha lenne egy másik fellépésem. Mert beszélni kellett, de ott nem a sztárt kérdezgették, hanem azt akarták, hogy mondjam meg, mi a titok. Emlékszem, ilyeneket mondtam, hogy készen kell lenni minden időre, ezért tanuljatok nyelveket. Nem a dalokról beszéltünk, hanem a dalok kapcsán világmegváltó dolgokról. Persze ne hallgassuk el, hogy ilyenkor volt, amikor nem okosság jött belőlem. Rossz vége lett egy-egy ilyen éjszakának. Összevesztem mindenkivel, akivel lehetett." "Fegyverszünet van a Nagyfiúval, akivel vívok, ő is liheg egy kicsit. (...) Nagyon szerettem cigarettázni, hozzátartozott a teraszhoz, a borhoz. A tüdőm romokban hever, ráadásul nem lehet műteni, és még mindig ott lapul az, aki most alszik, akivel magázzuk egymást. Nem tudom, hol tart, talán pihen, és erőt gyűjt, és fog jönni megint. Az van, hogy megvontam tőle a cigit, szarban van, de lehet, hogy ki fog agyalni valamit." "Tavaly, amikor még nagyon tombolt a betegség, akkor másfél órára kimentem a hegyek közé egy szép alkonyatkor, és amelyik törzshöz én tartozom, a lakoták, énekeltek nekem egy búcsúztató dalt. Olyan erő volt benne, hogy csak arra vigyáztam, el ne botoljak lefelé a domboldalban. Ott indián módra elbúcsúztunk. Akkor azt hittem, ez végleges, de mindenhova visszatérnék, ha lehet. Majd meglátjuk." Az interjút - sisso - készítette |
