Még egy ideig nyilván minden a halálának körülményeiről szól majd, s azt sem zárhatjuk ki, hogy végül nem is tisztázódik egészen, de ez az esetleges homály is csak erősíti majd a legendát. Amibe immár beletartozik a rácsavarodott kötél is, de eztán sem - sohasem - az lesz benne az igazán izgalmas. Hanem a teljesítmény, a kanyargós pálya, a kétségkívül megkülönböztetett figyelem, amit ez a színész "kivívott magának", amifélével csak a szakmában kevesek bírnak. David Carradine nem volt egy Marlon Brando, de tipikus hollywoodi B sztár léte ellenére nevének említése mindig egy teljes univerzumot idéz fel. Valami messzi-messzi holdrendszert...
*
Bár valamennyire részesei voltunk itt, Magyarországon is a kezdeteknek, alkalmasint a hőstörténet startjáról lemaradtunk örökre. Leszámítva a populáció azon részét, amelyiknek a televízióján bejött az "osztrák egy" (nem kis, inkább országrésznyi halmazról beszélünk, némely balatoni SZOT-üdülőknek is döntő vonzereje volt ez). Egy 1972-es keltezésű tévéfilm nyomán sarjadt amerikai tévésorozatról beszélünk, a Kung Furól. Az első és utolsó vékonyka és távoli magyar szál a sztoriban: a film rendezője, Jerry Thorpe annak a Richard Thorpe-nak a fia, akinek A nagy Caruso című híres 1951-es filmjében játszotta egyetlen igazi hollywoodi szerepét Jávor Pál, s aki aztán 1964-ben Aranyfej címmel egy magyar koprodukciót is forgatott. A Kung Fu egy saolin kolostorban felcseperedő félvér (amerikai apa, kínai anya) férfi, Kwai Chang Caine történetét meséli el, aki emberpróbáló tanulmányai végeztével mint legyőzhetetlen harcművész indul vándorútra, hogy segítsen... Kóborlásai - hogy, hogy nem - az "apaföldön", egészen konkrétan a vadnyugaton át vezetnek, ahol anyaföldi honfitársai a nagy vasparipát építik. Caine gyalog jön, és messzi földről érkezik, betér az ivóba, s kér..., mit kér? Egy pohár vizet, nos, már ezzel megalapozza a rá(nk) váró kalandokat, hisz ott ezt nem veszi be senkinek a gyomra, a tekintetek gyanakvással telnek meg, a kezek az asztal alá csúsznak. De akkor már a pupillák is serpenyőnyire tágulnak, amikor Caine elővesz egy cserzett bőrzacskót, amiből vörös port szór a vízbe (nyilvánvaló, a kínaiak nemcsak a puskaport találták fel, de a pezsgőpor is szakértelmüket dicséri). Mindegy, a vége mindgyakran az a dolognak, hogy Caine egy-két biztosan irányzott karateütéssel megvédi a rászorulókat az önkény terrorjától, a szegény vasútépítőket a kizsákmányolóiktól például. Ám mindennek ellenére Caine a kínaiaknak amerikai, az amerikaiaknak kínai, így sehol nincs maradása, járja véget nem érő vándorútját az idegen. Vagyis, hisz akkoriban még nem voltak eszement hosszúságú tévészériák, elég hamar mégis végigért ez az út, ugyanakkor Caine (sokkal inkább David Carradine) sorsa végleg megpecsételődik: a mű Amerikában és Nyugat-Európában is óriási siker. Amit tán a korhoz mérten magas fokú erőszakosságával, kétségtelenül egzotikus voltával, illetve a kívülállóság filmen örökké vonzó hangulatával magyarázhatunk. Az anyag az idő próbáját nyilván nem állná ki, de oly gyorsan lett belőle legenda, hogy a tartalmát nem is érdemes vizsgálni. A sorozat kilencvenes években készült szerencsétlen folytatása (Kung Fu - A legenda folytatódik) már szimpla marketingügymenet volt, Caine rendőri vonalon napjainkban serénykedő ivadékát segíti az igazságszolgáltatás rögös útján, egy marhaság. Mindegy, a vékony, fiatalos, kemény arcú David Carradine a hetvenes évek nyugati tiniszobáinak falán poszterként merevedett bele az örökkévalóságba... S ennek lett mindenféle következménye, ami már - egyebek mellett - a színművész magyarországi antréjára is kihatott.
Fenn
Érdekes például, hogy Robert Altman Hosszú búcsúját - azon túl, hogy máig az egyetlen értékelhető Chandler-adaptáció; meglehet ez kisebbségi álláspont - egy másik fickó belépőjeként jegyezzük inkább: Svarci tűnik fel csodás garbóban az egyik rossz fiú kíséretében, mint afféle hirigjani. Csakhogy Marlowe rövid időre rács mögé kerül, s a cellatársa pedig David Carradine. Nagy év volt ez neki, hiszen 1973-ban - ugyancsak egy sétáló ember szerepében - még Martin Scorsesénél is feltűnik, egy részeget ad az Aljas utcákban. A Hosszú búcsú (az akkor illendő szolid spéttel) eljutott a magyar mozikba, az Aljas utcák csak a rendszerváltás után a videokölcsönzőkbe. E két film persze az - 1975-ig tartó - sorozat mellett labdába sem rúgott, a két nyúlfarknyi szerep nem hozott semmiféle áttörést, minek is hozott volna.
Carradine a sorozatot követő évben, 1976-ban került fel igazán észrevehetően a nagyvászonra. Hal Ashby Dicsőségre ítélve című filmje Woody Guthrie folkénekes önéletírása alapján készült, rendkívül hangulatos railroad-movie volt, amiben Carradine abszolút főszerepet vitt, magát a maestrót. Egy szép pesti nyárelőn evvel a filmmel nyílt a Margit-szigeten a Vörösmarty kertmozi, s ha máshol nem, Tardos Péter könyvecskéinek Bob Dylanről szóló szócikkeiben a magyar ifjúság is hallott már harangozni Woody Guthrie-ról, úgyhogy David Carradine immár mihozzánk is befutott valami tehervonat tetején. Alakítása kapcsán meg kell említeni, hogy úgyszólván séróból - a saját hangján és gitárjátékával - hozta, lévén a színészet mellett maga is folkénekesként működött (a későbbiekben is, nemritkán). Csőstül jönnek eztán a filmek, de a nagy szó tagadhatatlanul Ingmar Bergman német-amerikai produkcióban forgatott soros opusa lett. A Kígyótojás (1977; egy idegen göb a bergmani, pláne a carradine-i életmű szövetén - én nagyon bírom) főszereplőjeként kedvencünk egyenesen Liv Ullmann partnere. Felteszem, ez "az első hét végén legnagyobb bevételt produkáló" Bergman-film máig.
S még ezután sem egyből következett a B filmes rozsdatemető - amit persze sokan tartanak a legenda szerves részének; ja, az is: szerves és kínos. Mert volt még 1980-ban egy nagy stúdiódarab. A nálunk Jesse James balladája címmel (ugyancsak némi késéssel) forgalmazott Walter Hill-szerzeményben (The Long Riders) az volt a direktor nagy találmánya, hogy a "megtörtént" vadnyugati események testvéri státusú hőseit valóban testvérekkel játszatta el. Így Jesse és Frank James szerepében James és Stacey Keachet láthattuk, David Carradine (Keith és Bob nevű fivéreivel; apropó: atyjuk, John is híres hollywoodi színész a maga idejében) a Younger-banda Coleman nevű főnökét adta (benne voltak még a Miller és a Ford fiúk; hasonló kiszerelésben).
Lenn
És ezután jött vagy harminc év vándorlás a B és C és D mozik kietlen sivatagában, mást ne mondjunk, a mai Movies24 tévécsatorna éjjeli szoft erotikus sávjának egynémely gyöngyszemében, egészen addig, míg el nem jött a nagy Tarantino, s vele (Kill) Bill (2003-2004). Mely szerep azonban csak a "kultszínész", a "legenda" és az egyéb ilyes címkékről törölte le az idők alatt rátapadt koszt valamennyire, áttörést ugyancsak nem hozott. Késő: David Carradine az maradt, aki - a felsorolt példákat leszámítva - volt, egy idős korára szétesett arcú, egykor nyilván jobb napokat látott csibész a mozimítoszok magnetikusan szennyes lapjairól. A Kill Billtől haláláig kis híján ötven filmben volt benne... Azért szerettük, mert idegen volt, duplán is, először el voltunk tiltva tőle, de közben meg az idegent is játszotta, s mire észrevettük, már csak a hátát láttuk, amint épp elindul, folytatni a vándorútját - mit szórakozunk, egy ufó volt: föld-föld üzemmódban.
Jules: I'll just walk the earth.
Vincent: What'cha mean walk the earth?
Jules: You know, walk the earth, meet people... get into adventures. Like Caine from "Kung Fu".