Már ahhoz is ötvenesnek kell lenni, hogy a Hosszú, forró nyárra (izzó déli történet, Faulkner írta) Roy Thinnesszel emlékezzék valaki. Pedig ő csak a tévészéria-változatban adta Ben Quicket - a hetvenes évek elején teljesen szokatlan rajongói őrületet váltva ki Magyarországon. Tehát nem is ő volt az igazi! A műnek a később igazi nagyvaddá kinőtt Martin Ritt által rendezett 1958-as - ily módon eredetinek mondható, hisz a sorozat 1965-ben készült - mozis verziójában Paul Newman adta Ben Quicket.
Azért fontos így nekifutni, mert maga Newman sem úgy kezdte, mint "igazi". Õ is pótléknak érkezett, szőke, kék szemű Marlon Brandónak, dettó az Actor's Stúdióból, törött orrú, kemény öklű, ám nagyszívű gyereknek. James Dean második, javított kiadásának. Korai "brandós" szerepének tekinthetjük nyugodtan a jócskán A vágy villamosa (1951) utáni Tennessee Williams-adaptációkat: Macska a forró bádogtetőn (1958), Az ifjúság édes madara (1962) és még egy s mást. A Valaki odafönt (1956) bokszolóját, a jó nevű Rocky Grazianót pedig egyenesen James Deannek szánták, de meghalt '55-ben. Már ezen információk is félrevisznek, hát még az az anekdota, mely fennmaradt pályakezdéséről: első filmje (The Silver Chalice; 1954; hazavágta a korabeli kritika) után kolumnás fizetett hirdetést hozatott le a Varietyben, kábé evvel a dumával: "Te jó isten! Ez valóban rémes volt. Az ötvenes évek legrosszabb filmje." Csak maszlag, Brando ide, Dean oda, a fiatal Paul Newman lesütött a vászonról, és nem csak a szemivel.
De kétségkívül a nemesedést, az igazi nagyszerűséget a kor hozta el - fontos, hogy már az első félidejében is. Nekünk ide tartozik, hogy amikor igazán nekiemelkedett Paul csillaga, Magyarországon nem siették el az amerikai filmeket forgalmazni. Így két fontos 1967-es filmje is a hetvenes évek elejéről ismerős, de máig elhallik, ahogy Cool Hand Luke üvölti a Bilincs és mosolyban, hogy "Rázom a bokrot, főnök!", illetve minden, a tárgyban ma oly eminensen fölszólaló filmes példát vehetne A hallgatag ember (szintén Martin Ritt), khm, rasszizmusábrázolásáról. Egy lázadós börtönfilm és egy western, persze a korszak terméke Hitchcock kínos tévedése is, a Szakadt függöny.
Figyelem, figyelem, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök 1969-es film, két évvel öregebb a mondott Bilincs és mosolynál! Nem csak azért mondjuk ezt, mert hozzánk ez is valamikor a nyolcvanas évek derekán ért el, nota bene: a Filmmúzeumba (rég bezárt vetítőhely a Kiskörút és Dohány utca sarkán, ma tán az Örökmozgó emlékeztet rá távolról). Hanem azért is, mert ebben Paul Newman már öreg! Ugyan csak 44 éves, de nem ez a lényeg. Sundance a süvölvény, a vad, a sok esetben elhamarkodottan döntő második generáció. Butch pedig már az, aki tán berozsdásodott tagjai miatt mindig, kivétel nélkül a "többet ésszel, mint erővel" típusú megoldásokat preferálja, de még akkor is, amikor épp tökön rúg valakit. A film egyik kései, ám annál drámaibb pillanatában derül ki róla, hogy a büdös életben nem használta még a fegyverét; messze földön hírhedett és körözött bandita létére. George Roy Hill mozija teljesen üdítő fuvallatot hozott a(z akkor már párszor eltemetett) western fülledt sivatagába, ami azonmód átjárta az egész Hollywoodot. (És akkor mit mondjunk a pesti filmfogyasztás nyújtotta addigi élményanyagról?) Az sem véletlen, hogy némileg korszerűsített változata viszonylag csekély hozzáadott erővel is átütő bírt lenni; nincs mit szépíteni, az 1973-as Nagy balhé - bár róla nevezte el magát egy Gordon Matthew Sumner nevű basszgitáros - csak egy ügyes újrázás.
Voltaképpen a Sundance-szel meg is van minden (mind a két) tudomány, amit "hirtelen honfitársunk" a mozinak és így a művelt világnak adott. Ma már ott tartanak a rádióújságok, hogy kedves édesanyja makói lány volt, otthon csak az anyanyelvén beszélt - ja, majd elfelejtettem, és nyilván hagymát ettek hagymával. Erre egy későbbi aranyköpése utal: "Zsenáns, de a mártásaim lefőzik a filmjeimet." E honfiúi (annyit nyugodtan mondhatunk, ő is azt mondta, hogy "pólisi zsidó" volt) kitérő után nézzük azt a "csupán" két dolgot (a nagy színészek többsége csupán az egyikkel is csúcsra jutott), amit ő annyira tudott.
Úgy hozta a lázadót, mint csak a legnagyobbak - voltak páran így ezzel, de nem is olyan sokan. És úgy öregedett (kívül, belül), mint senki sem, amióta a mozgóképet elindították. Ebben tökéletesen egyedülálló volt - vannak, akik öregkorukra lesznek nagyok, s vannak, akiknek mindig jól áll az életkoruknak megfelelő szerepkör. Illetve van Marlon Brando, aki egy monster bírt lenni vénségére, és van James Dean, aki ugye nem bírt megöregedni. A végére Paulusz Homonóvusz bebizonyította, hogy nem, mondjuk, Steve McQueennel vagy esetleg Burt Lancesterrel méretik (pedig azok is mekkora csávók voltak a pályán), hanem csak és kizárólag a nevezettekkel.
Talán emlékeznek Robert Altman 1976-os Buffalo Bill és az indiánok c. (még a maestro nagyszerű pályáján is) egészen különleges és teljesen előzmény nélküli munkájára - nos, abban jól látható minden, amit mi erről az öregedésről mondani akarunk, az ember az időben, lobogó szőke fürtökkel, nevetséges kecskeszakállal, a maga komolyságának és szerencsétlenségének teljes tudatában és vértezetében.
Kései filmjeinek zöme persze lendületesen igyekezett fel- és kihasználni Newman az idővel folytatott bensőséges viszonyát, végtére is a jó szemű iparosok hazája Hollywood. Ezekből lett aztán Oscar-díj meg a méltó hírnév, s noha a Pénz színe (1986) vagy a Senki bolondja (1994), de még a Nagy ugrás (1994) sem említhető egy napon az Altman-filmmel vagy Butch Cassidyvel, egyik sem szégyellni való dolgozat, zsánerük izmos mestermunkái, s ugyanez mondható el bennük hősünk játékáról is. És Paul Newman még 2006-ban is odaállt szinkronizálni a maga nemében ugyancsak innovatív Verdákat!
Ugyan mit is tehetett volna mást egy autóversenyző (egyszer a legnagyobbak között lett második helyezett a Le Mans-i 24 óráson), aki végül legyőzte az időt?
